Szociális fóbiát hogyan lehet leküzdeni?

Nos, éppen ezért jók ezek a cikkek, amiket kétes hírű médiumokban olvashatsz, értve ezalatt az internetet, ugyanúgy mint a blikk-nők lapja-story-és egyéb újságokat... Ilyen alapon szerintem az emberek 99 százalékának ,,szociális fóbiája'' van...nem gyanús? Az hogy állnak a buszmegállóban ketten és nevetnek, az szinte biztos hogy nem rólad szól :) Csak nyilván zavar. Engem is zavarna, ha csak hárman várnánk a buszt...

A buszon ki néz téged? Nos, ez jó kérdés, de tényleg ne stresszelj :) Az, amiket az ember a tévében lát, az is sarkított eset. Nem túl valószínű, hogy bárki utánad rohan és megerőszakol, vagy akármi... (Különben lehet, hogy azért néz Téged, mert Te vagy az egyetlen ember, akit értelmesnek talál...én legalábbis ezért szoktam másokat nézni.) Jaa, és hidd el: senki nem szeret elesni a buszon, de egyébként se ;)

Amúgy velem is ez volt/van: én se beszélgetek-beszélgettem senkivel, és higyj nekem, mint ,,nagy öregnek'': jobb is így. Legalábbis látva hogy mi lett az egyszervolt osztálytársaimból...hát nem semmi. Még szerencse, hogy lassan kilencedik hónapja már nem keresnek, és msn-en is letiltottam őket...

Na, lassan indulnom kell, úgyhogy még egy dolgot a végére. Szerintem egyáltalán nem Veled van a baj...illetve nem úgy van Veled baj, ahogy azt Te gondolod. Egyszerűen csak nem vagy társasági ember. Én se vagyok az, mások se azok. Egyszerűen fogadd el hogy így van. Ha meg változtatni szeretnél rajta, akkor azért Neked is kell tenned :) Például hogy megkérdezed a ,,2 csajt, akivel szoktál dumálgatni'', hogy nincs-e kedvük elmenni veled moziba, koncertre, vagy akárhova, ahova szeretnél elmenni. És hidd el: lesz kedvük :) Előbb vagy utóbb biztosan. Csak türelem, és kitartás :)

Nekem is két-három éve volt hasonló. Rettenetesen féltem mindentől, miután általános suliban nyolc éven át én voltam az áldozati bárány. Mindig engem bántottak, az én rajzaimat köpték le vagy tépték szét, az én táskámat rugdosták széjjel, az én tolltartómat tették tönkre vagy alaposan elagyabugyáltak. Középsuliban a dolog folytatódott, csak ezerszer rosszabbul. Mindig üldözési mániám volt, hogy mindenki engem nevet ki, hogy szánalmas vagyok és túl csúnya. Aztán osztályfőnököm, egyik legkedvesebb tanár, akit ismerek, megismertetett egy sráccal... aki végül megismertetett pár barátjával és a párommal. Az elején fura volt, de mikor felismertem, hogy ők igenis segíteni akarnak nekem túlélni a bántásokat, meg akarnak védeni a többiektől és talpra akarnak állítani, egyre többet nevettem én is. És mikor két éve össze is jöttem a barátommal, azóta teljesen ki lettem cserélve. Én sem szeretek attól függetlenül programokra járni, nagy társaságokban hülyülni vagy bulizgatni, maradok a sarokban, de már nem egyedül, mert van valaki velem, legalább egyvalaki, akivel nevethetek. Azóta néha alig lehet befogni a szám, annyit tudok beszélni, ha beindulok és nyitottabb lettem azok felé, akik normálisak vagy azok első-második látásra.

Engem a szerelem húzott ki a hasonló bajból. Ki tudja, téged mi fog:)

Ha valaki nem szeret a figyelem középpontjában lenni, meg nagy bulikra járni, az introvertált (kb. befelé forduló). Ha valaki meg van róla győződve, hogy rajta nevetnek, az durva önbizalomhiány. Ha valaki retteg attól, hogy nevetségessé válik, az meg szociális fóbia. Ismerem mindhármat. Ez 3 különböző dolog, amik gyakran együtt fordulnak elő, de nem szabad egy kalap alá venni őket. Az emberek kb 50%-a introvertált, ezzel valójában semmi baj nincs, a másik két dolog viszont rendesen meg tudja nehezíteni az életet. A fóbia ráadásul alaptalan félelem. Még akkor is félsz a megszégyenüléstől, ha tudod, hogy nincs rá okod. Olyan ez, mint amikor magasan vagy, ezerféle módon biztosítva vagy a lezuhanás ellen, de mégis félsz, ha lenézel.

Az introvertáltságot nem kell legyőzni, nem lehet és nem is nyernél semmit, ha esetleg sikerülne.

Az önbizalomhiány kis önismerettel, barátokkal legyőzhető, és segít az is, ha olyan dolgokat teszel, amiktől nő az önbizalmad (ki gondolta volna...). Egyébként ha rajtad nevetnek, akkor figyelj oda, hogy miről beszélnek és ki fog derülni, hogy téged mégcsak észre sem vesznek. És próbáld megérteni valahogy, hogy a többi ember nem tökéletes, csak te látod úgy, hogy nekik semmi bajuk. Annyi ostoba, tudatlan, elvakult ember van a világon, vedd észre őket, nem nehéz, nem is tudom... pl nézz ki az ablakon :)

Szociális fóbia ellen meg legjobb, ha szembe mész a félelmeiddel, erre sajnos nincs jobb mód. Én rá voltam kényszerülve, hogy ilyen-olyan ügyek miatt kommunikáljak ismeretlenekkel (ügyintézők, eladók, ilyesmi) meg később szaktársakkal (közös feladat miatt). Ez segített, mert egész könnyen ment (hidd el, nem azért mert annyira értek az emberekhez) és a fóbia enyhült. De ha nem vagy rákényszerülve a változásra, akkor nemtom mit tehetsz, max okulsz az esetemből.

Nah, remélem segítettem.

wall of text off :)

Én el szoktam mondani embereknek, hogy ilyenem van, és utána akkor annyira már nem parázok, próbáld ki :) Pókfobiához vagy tériszonyhoz szoktam hasonlítani, és elmondom, hogy ez is ugyanolyan alaptalan hülyeség, csakhát ezzel hiába vagyok tisztában, attól még félek. Fontos, hogy megértsék milyen ez, mert ha nem hasonlítod olyasmihez, amit ismernek, akkor azt kockáztatod, hogy valami elmebetegnek hisznek és félve elkerülnek (épp ezért főnöknek, munkatársaknak csak óvatosan mondd el, ha egyáltalán elmondod).

Ez a fejremegős dolog ez pfehh. Nálam az érettségi banketten volt ilyen, meg vendégségben. Banketten ráadásul annyira feszült voltam meg merev, hogy a villa rendszeresen beleakadt a szám szélébe ahogy ettem, mintha nem találnék bele a saját számba. Most így visszagondolva röhögök ezen, de akkor legszivesebben hazarohantam volna.

Nagyon utálom ezt a fóbiát, de egy ideje szégyen helyett már csak frusztráltságot érzek ilyen esetekben. Mint valami idióta visszamaradt reflex, aminek semmi értelme és csak a baj van vele.