Normális, hogy egy mesén vagy állatos dolgokon képes vagyok sírni, de az emberek sosem hatnak meg?

Most pl. tök szomorú vagyok, mert sajnálom paffot a sárkányt. Meghallgattam (én sem tudom miért, csak eszembe jutott fürdés közben, hogy utoljára kb. 6 évesen hallottam) és ugye arról szól, hogy Jani a legjobb barátja Paffnak, aki örökké él Játékországban, de Jani ugye nem és felnő és már nem akar játszani Paffal, ezért ő egyedül marad, elmegy a barlangjába és 14 szemmel sír. És komolyan sajnálom most és szomorú vagyok. A múltkor meg az oroszlánkirályon sírtam. De ha most a szemem láttára történne egy emberrel valami nagyon szomorú vagy megható, azzal biztos nem foglalkoznék. Tegnap voltam temetésen pl. elég közeli rokonom volt, mindenki sírt, én meg lesz*rtam az egészet, baromira unatkoztam, vártam a végét. Meg úgy alapból a filmek se hatnak meg az emberekről, legfeljebb ha gyerekekről van szó. Gyerekek és állatok. Na azokon tudok bőgni. Ez most normális?! :D

16/L