Miért baj az, ha valaki ragaszkodó?

Például én ragaszkodó vagyok, de csak magamban! Másoknak nem mutatom ki, és nem szeretem a ragaszkodó embereket! Nem bírok 1 teljes napot 1 emberrel eltölteni... Persze, ha eltervezve megyek át bnőmhöz az nem probléma, de így a váratlan hozzám csapódik a nap közepén és le sem szál rólam az már nyűg!

16 vagyok, de nem volt még 2 hétnél hosszabb kapcsolatom! Egyszerűen megutálom őket a sok együttléttől!

Barátok is tök mindegy milyen jók, én csak az utolsó óra kicsöngetéséig tudom őket elviselni! annyi elég 1 napra!

ez szerintem temperamentum kérdése..

A ragaszkodás önmagában jelenthet hűséget, de elsősorban azt, hogy valaki nagyon szerelmes. Ilyenkor pedig a ragaszkodás természetes. Ha viszont - mint az többnyire lenni szokott - a másik kevésbé szeret, akkor ezt inkább csimpaszkodásnak értelmezi, és menekülésre fogja a dolgot.

Minden ún. szerelmes típusnak időbe telik, míg valamilyen szinten rájön arra, hogy a másik szabadságának korlátozása a saját szeretetének önző megnyilvánulása, a birtoklási vágy egy formája. Aki erre nem jön rá, magától, az gyakran bizalmatlanul létezik a kapcsolatokban, súlyosabb esetben a ragaszkodása beteges féltékenységgé válhat, ami pedig normális esetben a kapcsolat végét jelentheti. És itt jön a lényeg. Minden harmonikus kapcsolat alapja a bizalom. Ha az nincs meg, megette a fene az egészet. Jön a féltékenykedés, az önemésztés, vagy az agresszió. Az, aki csimpaszkodik valakin többnyire nem bízik a másikban. Nem bízik abban, hogy szereti, nem bízik abban, hogy nem fogja megcsalni.

Nem csak szerelemben de nők közötti barátságban is gyakori a csimpaszkodás, a féltékenység. (Férfiaknál, legalábbis heteroszexuális férfiaknál ez gyakorlatilag ismeretlen.) Aki nem építi le határozottan az ilyen barátnőt, annak eluralja az életét. A csimpaszkodónak meg kell tanulnia, hogy minden ember egy külön entitás, és nem akaszthatja le őket csak úgy a polcról. Egy részük viszont nem ezt tanulja meg, hanem ehelyett tökélyre viszi a másik ember érzelmi manipulálását. Egyik jellemzője a gyakorlott csimpaszkodónak, hogy mindig valami áldozatnak látszó dolgot tesz, vagy mond. Vagy (legalábbis úgy tűnhet) többet ad, mint amit meg lehet hálálni. Vagy éppenséggel "nem győzi meghálálni", ha érte teszünk valamit.

A kommentedhez annyit tudok még hozzátenni, amit az előbb kihagytam: Minden görcsös ragaszkodás valamilyen félelemből ered. Számodra ez a magánytól való félelem.

A magánytól való félelem azoknál szokott jelentkezni, akik vagy nem szeretik magukat, vagy mások figyelméből, jelenlétéből nyernek energiát, vagy mindkettő. Aki nem képes önmagát szeretni, (pozitív értelemben), az másokat sem képes szeretni. És itt elő is jön rögtön, amit magadról írtál, hogy sosem voltál még szerelmes és nem is érdekel a szerelem témája.

Tanácsom: olyanok társaságát keresd, akik az önismeret útján próbálják megtalálni a magány szépségét. Ha nem tanulod meg szeretni magad, még akkor is magányos maradsz, ha éppen valaki az oldaladon sétál. A látszat ugyanis nem azonos a beteljesüléssel.