Már nincs olyan nap, hogy ne gondolnék arra, hogy meg akarok halni. Mit tegyek?

Egyszerűen már nem bírom az életet. Reggel felkelek, máris csak erre gondolok. De nem mert ez egy beidegződés lenne, hanem mert elgondolkozom a napomon. Ahogy egyből bemegyek az iskolába, nem fogad más, csak a kiközösítés és a bántó szavak. Egyre és egyre, jobban és jobban csak mondják és mondják és mondják. Nem áll másból a napom mint abból hogy szivatnak és szivatnak. És nem az hogy egy kis ideje. Hanem már 2 éve folyamatosan. Eleinte próbáltak a tanárok rályuk szólni meg bróbálkoztam én is be illeszkedni de nem ment. Az meg hgy iskolát váltsak, az most nekem nehézkes lenne. Még ha mondjuk egy-egy sértő megjegyzést illetnek rám akkor azt mondom oké, mert most az nem sok. De egyészen reggel 8-tól délután 2-ig halgatni folyamatosan, úgy hogy órán is a tanár füle hallatára, már sok. Egyszerűen már nem bírom. Amikor belenézek a tükörbe nem látok mást csak egy megtört embert. Próbálom legalább a szüleim elől elrejteni ezt mert nem akarom hogy még miattam is aggódjanak, de egyszerűen már nem megy. Már legalábbb egy éve gondolkozom azon hogy jobb lenne meghalni. Eddig, csak az tartotta bennem a hitet hogy ott van a szerető család, és hogy ha sokat tanulok akkor majd megmutatom mit is értem el. De órán nem tudok tanulni. Se szünetben, Itthol pedig egyszerűen nem megy, mert már annyira depressziós vagyok, hogy az iskola hallatán is már hányingert kapok. Ha meg például megpróbálok tényleg tanulni, és jól is sikerül a felmérő, akkor is nem csak hogy szóval bántanak, hanem dobálnak mindenfélével. Nem merek tanulni se már mert félek hogy dobálnak. Ráadásul olyan osztályban vagyok, ahol ha verekednék akkor ki is löknének. Van sok sok minden még amit elmondanék, de szerintem enniyből is megérthető, hogy mennyire is utálok élni. 16/F