Ha nem akarok már szenvedni tovább, de nem tudok megváltozni hozzá, akkor tudat alatt lehet hogy szenvedni akarok?

Vagy mi lehet a megoldás. Őszintén szólva nem próbáltam meg minden erőmmel, képességemmel megváltozni. Ezt nagyrészt lehet hogy azért, mert úgy gondoltam, hogy úgyse sikerül. Ide is már szégyellem ezt a sok hülyeséget kiírni, de nincs kinek elmondjam. Eléggé elegem van már és sokszor gondolok öngyilkosságra is, ami valószínűleg nem fog bekövetkezni, mert ahhoz persze gyáva vagyok, vagy tudja tököm miért nem csinálom. Hiába sportolok is például, nem tudok felszabadult lenni közbe se, csak nagyon ritkán, pedig szerintem szeretem. Elvileg azt tanulom, ami érdekel, mégse fordítok elég időt rá, hogy olyan szinten sajátítsam el a tudást, ami megérné (anyagilag és nem anyagilag is). Totálisan magamba zárkózott vagyok, nem merek őszintén, vagy sehogy se megnyílvánulni (akár legalapvetőbb dolgok is néha), és olyan önbizalomhiányom van, hogy ihaj. Ráadásul már nem tizenéves vagyok, nagyon nem itt kellene már tartanom. Legszívesebben addig ütném magamat, amíg mozogni tudok, mert nem tudok változni.

Na, leírtam ezt, ahogy érzek. Vagy ír valaki valamit, vagy nem. Szinte mondjuk úgy is mindegy. Ez a sz@rság jönne belőlem állandóan.