Feladjam, vagy mi?

Tudom, hogy nem fogom feladni, de még is annyiszor bennem van, hogy már képtelen vagyok a következő lépést megtenni. Amióta megszületett a gyermekem, azóta egyedül nevelem. Érte élek, s amiért a leghálásabb vagyok az életnek, s az Istennek, hogy van a gyermekem. Most eljutottam oda, hogy azt gondolom, ennél lejjebb süllyedni ember nem tud. Elrontottam az egészet. Sokszor felteszem a kérdést, hogy talán a gyermekemnek jobb lenne-e nélkülem, ha olyan családban nőhetne fel, ahol mindent megkap. Én a szereteten kívül nem tudok Neki többet adni. Küzdök, harcolok Érte, de szeretnék végre megpihenni. Nincsen munkám, már nincsen villanyunk (a szomszédtól kapunk áramot) napról-napra élünk, s ez nekem fáj, hogy csak ennyit adhatok Neki. Nem vagyok jó anya, s mivel nincsen anyaképem, így mindent csak ösztönből, a szívemből teszek. Rá kellett jönnöm, hogy rosszul teszem. Istenbe kapaszkodok, márt rá kellett jönnöm, hogy ember az nem segít. Ha panaszra nyitom a számat, egy kést döfnek belém, s megtanultam inkább csendben maradni. Nem csörög a telefonom, hogy akár egy ember is megkérdezze, élek-e még, van-e étele a gyermekemnek. Tudom, sokak küzdenek hasonló problémával, de nekem a sajátommal kell küzdenem. De nem tudom a következő lépést. Biztosan lesz majd, Aki írja, hogy ne siránkozzak, mert vannak nálam sokkal rosszabb helyzetben emberek és tudom, hogy vannak. De én én vagyok, a magam problémájával, s küzdelmével. Nem akarok öngyilkos lenni, sőt kimondottan félek a haláltól, mert a gyermekemmel akkor mi lenne, de még is sokat gondolok rá. Úgy érzem, nem engedhetem meg magamnak a sírást, az elgyengülést, "tökös" csajszinak kell legyek, hiszen van egy gyönyörű és okos gyermekem, de bocsánatot kérek, ezt most itt még is megteszem. A bensőm sorvad el, ezért írtam ezt a "pár" sort. Minden nap felkelek, minden nap újra kezdem, minden nap örülök az apró dolgoknak, s minden nap hálát adok, hogy azt a napot is túléltem. De én a napot nem túlélni, nem leélni szeretném, hanem megélni.