Másnak is van ilyen érzelmi pióca-jellegű, mártír anyukája? Beszélgessünk.

26 éves vagyok, teljesen önállótlan, szociális fóbiás - ez röviden annyit tesz, hogy nem vagyok képes emberekkel normálisan társalogni, feloldódni közöttük, legyenek közeli ismerősök vagy idegenek. Mindenért magamat hibáztatom, mert ezt nevelték belém. Ha betelik a pohár, akkor persze robbanok, ezért általában félnek tőlem, holott ez csak védekezés, nincsen bennem valódi rossz szándék.

Az utóbbi időben jöttem rá, hogy ennek a nagy része valószínűleg itthonról van. Soha nem éreztem a biztonságos otthon melegét, mert mindig volt valami, ami nem tetszett a szüleimnek, főképp az anyámnak. Ő az első gyerekét elveszítette, amikor az kéthetes volt, minden előjel nélkül - én ennek tudom be azt, hogy én lettem a szeme fénye, akinek minden mozdulatát állandóan figyeli, majd tőle várja a megerősítést arra, hogy ő a tökéletes példakép. Talán legbelül önmagát hibáztatja azért, hogy elveszítette a kicsit. Sokára jöttem rá, hogy az a mérhetetlen önsajnálat és állandó levertség, amivel a környezetemet igyekeztem manipulálni, valójában egy lemásolt minta, az ő torz személyisége.

Ha rátör az önsajnálat, és nem rohanok hozzá bocsánatot kérni, mindenkit ellenem fordít, többek közt keresztanyámtól, nővéremtől (aki sosem élt velünk) is kaptam már olyan lebaszós e-mailt aminek a lényege, hogy miért nem viselkedem itthon, amikor mindent megkapok, stb. Őket gyűlölöm a felszínességükért. Amikor lett barátnőm, előbb-utóbb ő is elkezdett tőle hasonló leveket kapni, hogy milyen is vagyok én "valójában" - szerencsére ő nem olyan hülye, mint a családom többi része és átlát az ilyesmin, na meg engem szeret, nem az anyámat. Kifelé persze senki nem érti, hogy miért viselkedem így vele (nagyon változatos jelzőket használok rá néha), mert a sok idiótának elég, ha csak az egyik oldal véleményét hallják.

A kérdésem igazából az lenne, hogyan tudnám ráébreszteni, még időben, hogy mi is az, amit velem szemben csinál? Tényleg nem szeretném, ha egész életünk alatt ne ismernénk meg egymást, mert a viszonyunk természetesen felszínes. Próbáltam vele már beszélni, nem egyszer, de mindig csak pityergett, hogy én nem szeretem "őket", mármint a szüleimet, holott apám normálisabb, erősebb lenne, csak sokszor inkább hallgat, hogy meglegyen a családi "béke"...másnak van valami hasonló "élménye"?