Miért nem kezdeményezett velem soha senki semmilyen kapcsolatot?

Már elmúltam harminc, de még mindig én is így vagyok.

De most már meg se próbálok kapcsolatokat kialakítani.

Nem futok olyan szekér után ami nem vesz fel.

Ha valaki csatlakozni akar hozzám azt szívesen fogadom. Inkább ők keressék az én társaságomat. Persze beszélgetek mindenkivel egy pár mondatott. Mondjuk az utcán nincs is idő többre. Úgyse jönnek el, akkor meg mit mondjak nekik?

Hát azt hogy, minden szép meg jó. Nevetve, mosolyogva.

Amit megtanulta, akármilyen nehéz is, hogy nincs senki akihez szólhatnék, akkor se panaszkodjak. Legalábbis állva ne! Mert ha nem hajlandó leülni, akkor kapok 1-2 perces figyelmet? Ennél többet érek. Pozitívan próbálok gondolkozni, mert negatív ember közelébe én sem szívesen lennék, akkor miért is várom el a többiektől el.

Eleinte feltettem ugyanezt a kérdést. Mit csinálhatok rosszul? Sokat adtam mások véleményére. Ez is hiba volt.

Mert megmondták, nagyon alaposan milyennek is kellene lennem. Megfogadtam a tanácsaikat, mert már jó volt, hogy valaki szóba áll velem. A végeredmény meg nekem nem tetszett. Nagyon nem.

Ha valaki nem akar így elfogadni, hát ne is tegye!

Sokan nem hagynák megmondani, milyen legyen a gondolkodása, az öltözködése.... Ha végig nézünk az utcán biztos mindenki látott már nagyon fura embereket. Ők se engedik, hogy beleszóljanak a kinézet/ gondolkodásába.

Meglátásom szerint, csak addig van barátság, ameddig valamelyik vélnek érdeke fűződik hozzá. Amint ez az állapot elmúlik vele együtt a barátság is.

Nem tudunk függőségi viszonyt létrehozni, ami nem baj. De sajnos ilyen a világ.

Nem tudják az emberek elfogadni a másikat a hibájaival együtt!!! Csak hogy nekem legyen a jó, nem kötni kompromisszumokat, hiszen nem én vagyok a világ közepe.

Sokan így gondolkoznak, ha engem ez zavar akkor ne tedd!

Független, a másik személynek meg jólesik. Nem vagyunk egymás iránt elnézőek.

Az én központúság mára már nagyon kinőtte magát.

Egy kapcsolatba is az én számít.

De egy kapcsolatba nincs olyan, hogy én! Inkább mi.

Ezt nem azt jelenti, hogy fel kell adni magunkat, hanem olykor a másikat előtérbe engedni, akkor is ha nekünk kényelmetlen. Máskor meg én leszek az előtérbe, és a másik meg türelemmel elvisel. Sokan csak ezt akarják. Mondhatni az emberek többsége.

Így nem is csodálom, hogy nincsenek józan baráti társaságok, a meglévők is felbomlanak.

Csak az ember társas lény...