Mi lenne a megoldás? Teljesen elzárkóztam a külvilágtól

A te bajod: súlyos önbizalomhiány és némi depresszió.

Semmi mást nem kell tenned, csak önmagadat elfogadnod, mert ha meglátod magadban a szépet, a jót, akkor mások is meg fogják látni. A haláltól ne félj, az úgyis eljön, csak pazarlod az értékes időt az életedből.

Először is cselekedned kell. Ehhez egy nagy adag bátorságra lesz szükséged. Menj el sétálni,szívj friss levegőt, nem muszáj társaságban, csak magad. Fedezd fel, hogy milyen szép is a környezeted, próbálj pozitívan állni a dolgokhoz. Találj magadnak valamit, ami leköt, egy hobbit. Olvass, írj, énekelj, táncolj vagy bármit,amihez kedved van. Hidd el, ez a hozzáállás és hangulat csak ideiglenes, mert még nem találtad meg önmagad. Tisztázd magadban, hogy ki is vagy, mik az előnyeid és hátrányaid, és az jó tulajdonságaidat hangsúlyozd. Sok szerencsét és bátorságot! =)

L/14

Szia!

Teljesen megértelek, velem is ez van, annyi kulonbséggel, hogy nekem még vannak céljaim, bár néha már megkérdojeleztem magamban, hogy miért is lesz ez jó?!

Nekem is nagyon érzékeny lelkem van sajnos, mindjárt megsértodok, és apró dolgokon nagyon kiborulok...

Most 9.-es vagyok, 9 éven keresztul magam ultem a suliban, nem szóltak hozzám, inkább kicsúfoltak...

Állandóan én voltam a vicc és a csúfolódás áldozata, a mai napig. A hajamat húzogatták, folyton csak csúfoltak.

Ha valakivel megpróbáltam beszélgetni mindjárt elkuldtek, ezért inkább elzárkóztam és a saját világomban élek. Nem akarok már tobb visszautasítást kapni! Mindig a legjobban attól félek, hogy elkuldenek vagy visszautasítanak... Egyszeruen már az emberek puszta lététol is félek! Félek mindentol és mindenkitol, bár ezt senki sem érti meg. Már mikor magam vagyok itthon akkor sem merek mozdulni a házban mert attól félek, hogy valaki kritizálja a lépteimet, a tetteimet.

Szeretek oszintén elbeszélgetni az emberekkel, de már egyre ritkábban merek. Mindig tobbet adok, mint amennyit kérnek, egyszeruen jól érzem magam ha másoknak jót csinálok, akár a saját magam rovására is. Jól ki is használnak miatta! Engem nem érdekel, hogy én rosszul fogom érezni magam, csak másoknak legyen jó, cserébe pedig semmit nem kérek, csak azt hogy szeressenek. A mai napig nem értem, hogy miért nem szeret engem senki, így elkeztem utálni saját magam. Már annyira, hogy szó szerint tukorbe se merek nézni, mert nem tudom megérteni, hogy hogy állhat valaki szóba ilyen emberrel mint én vagyok! A legszivesebben bezárkóznák és egész nap csak aludnák... Folyton a lelkemet bántják az emberek, nekem sincs senki, akiben még nem csalódtam volna! Állandóan csalódok az emberekben, még a saját anyámban is..

Néha próbálom azt éreztetni saját magammal, hogy nem vagyok egyedul és sok barátom van, de mikor esténként végiglapozom a telefonkonyvem, rájovok hogy senkim sincs... senki, akit felhívhatnék. Minden nap újra és újra osszeomlok! Olyan jó vagyok, mások meg megaláznak... Miért? Az emberektol mindig azt kérem, hogy segítsenek megérteni az életet, de aztán megint egyedul maradok, és félek.

Soha ne felejtsd el, hogy nem vagy egyedul! Sajnos tudom hogy érzed magad, pszichológushoz pedig valóban ne fordulj, én 1 évig szedtem dilibogyókat, de nem segített semmit! Talán majd megoldódik a mi problémánk is és elnyerjuk a jutalmunkat, de addig fel a fejjel, nem szabad félni! :)

Utolsónak: pszihiáterhez ne fordulj, az gyógyszerez.

Pszichológus tudna segíteni: az a dolga!

Hozzá kéne fordulni.

Ezzel együtt tényleg mindent próbálj megtenni, amit fönn írtak. Olyan emberek közé próbálj menni, akik nem gúnyolnak, akik megértenek.

1-2 éve hasonló állapotban voltam.

Eddig megoldás egyre született:

Arra gondolj, hogy a többi ember is csak ember. Nem azért vannak ott, hogy téged szivassanak. Én is amióta arra gondolok, hogy nemfognak b@szakodni velem, azóta jobb.

A többit remélem megmondják, mert én is szeretném tudni.