Mit csináljak? Nem látok kiutat!

17 éves srác vagyok. Megpróbálok mindent leírni.

Úgy érzem, elvesztegettem az életem "bulizós" éveit. Most persze jöhet az, hogy "fel a fejjel, most változz meg, még behozhatod!" de ez nekem nem megy. Nem érzek magamban semmi energiát, semmi életerőt vagy beleélést vagy akármit. Mintha kihalt volna belőlem. Pedig csak 17 vagyok!

Nagyon jó helyzetű családban nőttem fel. Csak az a baj, h valahogy mintha nem is ismernénk egymást, teszem azt a tesómmal. Reggel, este köszönünk és ennyi. Mintha egyedül lennék itthon, hiába van más is...

A volt sulim katasztrófa volt (legalábbis az utolsó év). Mindenki gettógyerek volt, csak én lógtam ki a sorból, én voltam a kitűnő tanuló a jó családból (szinte mindenkinek voltak családi gondjai) és emiatt eléggé eldurvult a helyzet az utolsó évben az irigységük miatt. Jó, én is hülye voltam: valahogy elkezdtem hasonlítani egy gyerekre, átvettem az összes hülye szokását, mindenkit oltogatott "poénból", úgyhogy én is ezt csináltam, csak hogy legyen kivel hülyülnöm... nem olyan igazi oltogatás volt, csak ilyen baromságok... nem igazán tudom elmagyarázni. De ez igazából nem fontos... a lényeg az, hogy iszonyú durva volt a légkör, a végén elég sokan voltak már ellenem, mert nekem voltak elveim, én nem cigiztem, nem tartoztam közéjük és kicsit keményen adtam hangot ezeknek az érveimnek, de amúgy sem én kezdtem. A lényeg, h nagyon szivattak, a végére tiszta lelki beteg lettem meg minden, már csak azt akartam, h vége legyen. Vége is lett, bejutottam egy jó gimibe. Na itt aztán megfogadtam, h homlokegyenest nem ezt fogom csinálni, mert ilyet még egyszer nem, de ez se sült el túl jól, az elején próbáltam poénos lenni, de eléggé beégettem magam... mindegy, viszonylag helyrehoztam, most van pár állandó barátom, de ezt az oldalamat ők se ismerik pl, h ilyen túlérzékeny hülye vagyok, és ott is inkább megjátszom magam, és fogalmam sincs, mennyire helyes ez. Az osztály többi része meg megy bulizni meg minden. Akikkel én vagyok, hát mi nagyjából külön vagyunk az osztálytól, nem utálnak minket egyáltalán, csak éppen nem hívnak sehova. A volt sulimból nincs tól sok ember, akire számíthatnék, a mostaniból a barátaimnak megvan a maguk tásrasága többnyire, úgyhogy én maradok többnyire egyedül, itthon, ahol szintén mindenki 4 felé megy. Marad az, hogy állandóan itthon ülök, rágódok, hogy hol a fenében rontottam el, mi a fenét kéne csinálnom, hogy végre teljes életet élhessek és az legyek, akinek lennem kéne. Mert régen akaratos kisgyerek voltam és vezető egyéniség, de a már részletezett dolgok kicsit megcsappantották az önbizalmamat... a suliban meg baromira másként ismernek, mert kicsit megjátszom magam. Itthon amúgy egy csomó "nagy kérdésről" gondolkodok, komolyan mondom, most nem azért, de intelligensebb vagyok az átlagnál szerintem jóval. Az a baj, hogy ez az egyedüllét, ezt valamikor nem bírtam volna elviselni, de már túlságosan megszoktam... és annyiszor megfogadtam már magamban, hogy "na ebből a kesergésből nekem elegem van, mostmár végképp kitörök, lesz, ami lesz" és sose sikerült, hogy már abszolút nem érzek magamban erőt. És még valami: nem igazán tudom, ki vagyok. Mindig azon agyalok, h jó arcomat mutatom-e, hogy ha elmegyek bulizni pl, az belefér-e a személyiségembe. Mert állandóan azon agyalok, hogyha megváltozok, akkor az eddigi "visszafogott, jó tanuló" személyiségem lecserélése mennyire lesz hiteles mások szemében.

És mostanában már dönteni se nagyon tudok, egész egyszerű dolgokban sem, amit szintén elég gáznak érzek.

Összeségében: nem tudom hogy legyek az, akinek "lennem kéne", és hogy hogy lábaljak ki ebből, már ha van értelme egyáltalán. Véget vetni ha nem muszáj, nem akarok az egésznek...

Kicsit szégyellem ezt az egészet, amit ide leírtam, mert én sztem jobb kéne, hogy legyek ennél. De érdekel, hoy mit gondoltok.

Lehet, h holnap röhögve fogom nézni ezt az egészet, de mindenesetre ez visszatérő dolog.

Remélem nem voltam túl fárasztó.

Üdv