Ez valamilyen érzelmi alapú betegség? Vagy teljesen normális?

Nem szeretem kimutatni az érzéseimet, senkinek, semmikor. Persze, én is nevetek a barátaimmal, meg jól érzem magam, de a következő pillanatban már bejön egy gondolat a fejembe. Hogy most miért is mutatom ki, hogy boldog vagyok? És igazából nem is vagyok boldog...

Utálok sírni emberek előtt, erre eddig csak egyszer volt példa. Mikor a legjobb barátnőmmel nagyon összevesztünk, akkor eltört a mécses. De akkor is belém hasított az, hogy most minek sajnáltatom magam?!

Ha láthatóan rossz kedvem van, és valaki megkérdezi, mi a baj, soha nem mondom el. Nekem nincs szükségem arra, hogy sajnáljanak, vagy megszánjanak.

Nem akarom, hogy valaki tudja mire gondolok. Például, hogy látja rajtam, mikor vagyok szomorú, mikor bánt valami. Egy álarc van rajtam, amit nem szeretnék levenni.

Furcsának és szánalmasnak tartom, hogy akik egy kicsit is jóban vannak, ölelgetik egymást, meg puszilgatják. És hogy mindenki azt mondja a másiknak, hogy szeretlek.

Én eddig még azt hiszem, soha nem mondtam ezt senkinek. Ölelkezni is csak akkor, ha nagyon muszáj.

Nem tudok együtt érezni azokkal, akik nyilvánosság előtt sírnak. Úgy érzem, csak sajnáltatják magukat és figyelemre vágynak. A nagymamám temetésén mindenki sírt, én voltam az egyetlen, aki nem. Persze, "szerettem" a nagymamámat, de nem tudtam azon sírni, hogy meghalt. Szomorú voltam, de annyira nem hatott meg.

Azt gondolom, ha kimutatnám az érzéseim, akkor gyengének látnának, tudnák, hogy mi fáj, és bántanának.

Ez normális viselkedés, hogy nem akarom felfedni a valódi érzéseim, úgy akarok tenni, mintha kőből lennék, és nem éreznék semmit? Vagy ez valamilyen pszichológiai betegség, rendellenesség? ( Bocsánat, a hosszú szövegért.)