Lehet még valaha normális életem?

17/F vagyok

Totál úgy érzem, hogy nem kellek senkinek, nem vagyok jó semmire. Siralmas ahogy az emberek velem bánnak, bár testileg sose bánt senki, de ez annál sokkal fájdalmasabb.

Levegőnek néz mindenki, még köszönni, kezet fogni se nagyon akarnak. Ha a régi iskolatársaim meglátnak a buszon, utcán, csak rámnéznek elég érdekesen, de nem köszönnek. Mostani osztályomból is ki vagyok közösítve, de biztos az az oka nem megyek oda csoportosan beszélgetni, nem tudok úgy, kettesével szeretek. Viszont nekem azt se lehet, kettesével jól elbeszélgetni a többiekkel, összebarátkozni velük, mert úgy is keresztül néznek rajtam. Kevés ember van aki alapból úgy áll hozzám, hogy hajlandó beszélni velem, de azokon is látszik, hogy semmi kedvük, sose keresnek. Egy idő után meg egyre flegmábban és bunkóbban kezdenek válaszolni, és egyre jobban látszik rajtuk, hogy nem érdeklem őket. Élőben is ugyan ez, bár vannak, akik internetes ismerősök csak, velük élőben nem találkozok.

Annyira elkeserítő nekem már ez, hogy ennyire nem képesek velem emberként bánni, és segítséget se tudom kitől kérhetnék, de ezt már nem bírom tovább. Már betelt a pohár, eddig bírtam, mindenkitől csak az elutasítást kapom, mindenki utál, furcsán néz rám, nem köszönnek.