Tényleg én vagyok ennyire bunkó? A tanárnőmnek volt igaza valóban? (hosszú történet, sok-sok előzménnyel)

Szeretném, ha nem is mindenki aki csak rákattint erre a kérdésre, de sokan válaszolnának. Fontos lenne ez nekem.

7. osztályos lányka vagyok. Nem nagyon társasági, vannak olyanok, akiket kedvelek, és elbeszélgetek velük néha, amikor olyan kedvünkben vagyunk, hogy beszélgetni kívánunk, de ha őszinte akarok lenne magamhoz és hozzátok, az igazi barátomat még nem találtam meg - és már nincs is túl sok kedvem keresgetni.

Ennek az oka a következő: mindennap megterhel belül, hogy be kell mennem abba az osztályba. Szeretném, ha ezt nem a tipikus kamasz-bánatnak fognátok fel, hanem egy őszinte leírásnak és - bár nem szeretem csinálni - de panasznak. Ha túlzok - előfordul, hisz én is ember vagyok, és mégiscsak tinédzser -, akkor könyveljétek el magatokban így, viszont akármennyiszer is vonjátok össze írásomon a szemöldökötöket, kérlek, olvassátok végig.

A legtöbben nem kedvelnek az osztályból, és erre én is rászolgáltam. Nemcsak azért, mert én nem megyek minden délután három plázába, tíz kilós vakolattal az arcomon, sikítozva és értelmetlenségeken röhögcsélve, hanem azért, mert én is követtem el sok hibát életemben, de inkább nevezném diákcsínynek, mint hatalmas bűnnek. És ezek miatt, valamint - keresztény vagyok, és sokan mások is a sulimból azok, legalábbis a szüleik, osztálytársaimé is - azért, mert sok elég meredek szövegű zenék hallgatása miatt, nem tartottak egy "nagy szentnek".

Azt hitték magukban mindig is, direkt ellenszegülök, lázadok mindenki ellen, élvezem azt, hogy direkt rúgok fel sok szabályt, hágom át a határvonalakat. Pedig csak azért tettem meg ezeket két éven keresztül, hogy barátokat találjak, meg tudjak valakiben bízni, és befogadjanak. Eleve pedig - és most is az vagyok - eléggé visszahúzódó, félénk, óvatos és félrevonuló, közösségi dolgoktól óvakodó, már-már menekülő lány vagyok.

Ezek mind pedig a következők miatt alakultak ki nálam: az osztályom teljesen elfajult most, hogy hetedikesek lettünk. Én pedig kezdtem egyre mélyebben látni a dolgokat, pl: fájdalmat okozok azzal a szüleimnek, tanáraimnak, sok mindenkinek, ha folyton ügyekbe keveredek, nem tudnak büszkék lenni rám, ha folytonosan csinálom és némileg gerjesztem is a feszültséget az osztályban, vagyis rombolom a közösséget. Viccesnek pedig egyáltalán nem tartottam már egy idő után, direkt kiszúrni a tanítókkal, hasonlók.

Annak, hogy az osztályunk ilyen lett, az lett a következménye, hogy sok tanár segíteni akart rajtunk, amit én kedvesnek tartottam, viszont kicsit belekontárkodónak, ha értitek mire gondolok. Zavart, hogy azok, akik mondjuk egy héten maximum kétszer tanítottak minket, csak úgy bejöttek az osztályunkba, prédikál és egy szünetes, vagy félórás oktatást tart arról, hogy mit nem kéne csinálni, és mit kéne - még ha igazuk is volt, ezt én maximum az osztályfőnök, de inkább a szülők dolgának tartottam. Méghozzá azért, mert a mi osztályunkba a szülők szoktak otthon azért beszélgetni a gyerekeikkel, még ha nem is látszik és nem tartják meg a gyerekeik.

Az ügyeinkbe beleavatkozó tanárok közé tartozik a földrajz tanárunk is. A nőt én nagyon kedvelem, hisz szigorú, de kedves, és segítőkész, jó szándékú. Csak én kissé tolakodónak tartom, mégpedig azért, amit ma csinált velem.

Egy héten két földrajz óránk van. A péntekit megbeszélte velünk, hogy dráma óraként fogjuk föl, mert mostantól drámázni fogunk, hogy ne legyen ilyen problémás az osztály, és kicsit összerázódjunk.

Én viszont pont az ilyenektől irtózom. Annyit csalódtam már abban az osztályban, hogy akármit is kell együtt csinálnom vele, gyomorgörcs jön rám, rosszul leszek, elsírom magam, még ha beszélnek is velem róla. Ha szerepelnem kell, akkor is. Tehát a földrajz tanárunk - aki mivel dráma szakos, ezért tart drámát nekünk nem hivatalosan... - megkérdezett mindenkit, igazságos módon, van-e kedvünk hozzá. Egyesével végigkérdezett bennünket, arra kért, őszinték legyünk. Én mondtam, hogy nem szeretnék ebben részt venni. Odahívott magához szünetben, megkérdezte mi bajom. Én mivel nem szeretek panaszkodni, a problémáimról beszélni, azt mondtam: semmi.

Az arcbeállásom eleve nagyon komoly, pókerarc, tehát csak tényleg extra esetekben mosolygom el magam, mikor okom is van rá, feleslegesen nem vigyorgok - bocsánat a kemény megfogalmazásért. Emiatt a komoly arcbeállás miatt, sokan szívtelennek, keménynek és hidegnek tartanak, pedig valahol, nem is olyan mélyen, én is egy érző, emberi személy vagyok, de nekem olyan valaki kell, aki valóban fel tud vidítani, nem olyan, aki egész nap értelmetlenségekről beszél mellettem, megállás nélkül ostobaságokról, amiknek nincs értelme és nem is érdekel engem a téma, vagy minden 10 percben megkérdezi: te most unatkozol? (mert van ilyen lány is...)

A tanárnő pedig jövő héten beváltotta ígéretét, drámát tartott. Az egész alól inkább kivontam magam, mert MEGBESZÉLTEM VELE a következőt: nem szeretek szerepelni, az osztályom előtt főleg nem. Erre ő megengedte, hogy nem kell ebben szerepelnem. De én úgy értettem, hogyha már a tanárnő úgysem tart szabályos órát, akkor nekem miért kéne részt vennem egy ilyen teljesen másféle órán, ami eleve nekünk nem is volt az órarendben? Így tehát, mivel imádok olvasni, az első dráma óránkat egy imádott könyvvel a társaságomban töltöttem a helyemen, ami az ablak mellett van.

A kérdés lényege pedig most jön, az előzmények leírása után):

Ma volt a második dráma óránk. Mindenki a padokon ült, ezt mondta a tanár, én is ott ültem eleve, az ablak mellett, és belemerültem a könyvembe. Egyszer felnéztem valamiért, mire a tanár azt mondta, hogy hagyjam abba ezt a néma lázadást, és ne üljek ott az ablakhoz húzódva a padon, olvasva. Mondtam, hogy elsősorban azért ülök itt, mert itt a helyem...

Erre meg sem hallgatott, leküldött, hogy ebédeljek meg, vigyem a könyvem, olvassak inkább, de ne legyek a teremben, ha úgysem csinálok semmit - de hogy ne fogjam fel ezt valamiféle büntetésként.

Lementem, szíves örömest távoztam, rosszul érezem volna magam úgyis az osztályban. Megebédeltem, aztán bementem a könyvtárba olvasni, ahogy mondta a földrajz tanár. Óra előtt öt perccel utánam jött. Leült velem beszélgetni - holott nem vártam, és nem kértem, hogy jöjjön oda be hozzám, tehát nem tudom minek jött utánam... -, és azt mondta, hagyjam abba a duzzogást, és hogy képzelem azt, hogy én végigolvasom az egész órát, miközben ez egy tanóra, amit neki le kell adnia hivatalosan - de akkor miért nem tart nekünk rendes órát, miért kell nekünk drámai jelenetekkel szórakoznunk?!

Erre elkezd velem beszélgetni, rendesen forgott a gyomrom, mert rosszul voltam az osztály szó hallatára, valamint a tanárnő teljesen félreértette az egész viselkedésem.

Azt mondta, hogy - de nem feltételezett, mert ő biztos volt benne, hogy igaza van, én alig szólaltam meg - úgy felülök a padomra, és képes vagyok végigolvasni egy egész órát, hogy lássák a többiek, én vagyok a sértődött királykisasszony, és mindenki lássa, hogy kivonom magamat a munkából, és képtelen vagyok megbocsátani ennek az osztálynak, pedig hogy ez egy milyen remek kis csapat lenne, vagyis abba kéne hagynom ezt a viselkedésformát.

Csak lestem. Erre elkezdett velem arról beszélgetni, hogy én miért viselkedem így, mondom a tanárnő engem teljesen félreismer, mert nem így van, ahogy állította. Erre szimplán rávágta, hogy dehogyisnem. Erre csak csöndben voltam. Minek tiltakozzam? Úgysem hiszi el.

És kérdezi, gondolom azt hitte, hogy a hallgatásom jele annak, hogy elérte célját: hajlandó lennék akkor részt venni az órákon? Mondom én erre: Elnézést, de nem szeretnék részt venni az osztállyal bármiben is, és a dráma órán sem. Látni kellett volna, mennyire megilletődött. Azt mondta, beszélni fog anyukámmal, aki szintén tanár. Mondtam, hogy rendben, beszéljen csak vele, nem titkolóztam a dolgot illetően, anyu jól tudja, mennyire nincs ínyemre semmi az osztályban, ahogy ez sem, és érdekes, ő hajlandó volt megérteni, ha mindenben nem is értett egyet velem.

És kérdezte a tanárnő, mi bajom van, de annyira bántott, hogy így félreért, ennyire nincs tisztában a jellememmel, hogy azt hiszi, kényes kis hisztérika vagyok, aki nem hajlandó részt venni semmiben, hogy akkor már sírtam. Nem is tudtam felelni. Azt mondja, ne pityeregjek, ő így meg úgy rám szánt az idejéből, lejött hozzám külön beszélgetni, holott van jobb dolga is - kértem én hogy jöjjön? Kértem én tőle segítséget? NEM! Vagyis, mi történt? Számomra kissé tolakodó stílusban számon kért dolgokról, amelyekről nem akartam beszélni. És ez nekem nem tetszett, nagyon nem. Nem vagyok a beszédes típus, hát még egy olyan tanárnak, akihez tulajdonképpen semmi közöm sem volt a földrajzon kívül, nem volt kedvem megnyitni szívem rejtett zugait, ahol a titkaim őriztem.

Erre elkezdte még mondani, hogy most ha lefotózna, megijednék, olyan fejet vágok, stb. És hogy tele vagyok bánattal, haraggal keserűséggel, és ezt ki kell dobni magamból, hogy jól érezzem magam - ...... nincs hozzáfűznivalóm...

Mondtam neki - és szerintem itt értette félre -, hogy engem ez az egész, ami osztályban van okoz nehézséget, leszek tőle ideges, frusztrált, és nem attól, ami bennem van. Én ezt arra a drűma órai szereplésre, és minden más osztállyal kapcsolatos dologra értettem. Ő viszont félreértette, és azt hitte, hogy a vele való beszélgetésre mondom azt, hogy idegesít. Erre elkezd kiosztani, hogy hova gondolok, van köztünk több mint harminc év korkülönbség, én meg olyan sértődötten viselkedek, mintha zavarna, hogy lejött hozzám beszélgetni. És, hogy én olyan hangnemet és hangstílust ütök meg vele szemben, amit ő nem tűr meg, és sérti. Csak néztem, és akkor már annyit sem bírtam kinyögdösni amit minduntalan: "Tanárnő, maga félreértett."

Annyira meg voltam bántódva, és úgy látszott rajtam, hogy sírtam, hogy a következő irodalom órán nagyon jól néztem ki... szerencsére nem kérdezte sok mindenki, hogy mi történt.

Egész nap csöndben vagyok, nem is beszélgetek senkivel, tehát senki nem mondhatja, hogy én hű de bántanék mindenkit. A tanárnő erre azt mondta, hogy a cselekedeteimmel beszélek, azzal, hogy így félrevonulok, teljesen látszik, mennyire meg vagyok sértődve - holott ez egyáltalán nem így van, egyszerűen én jobban érzem magam a könyvem, mint az osztályom társaságában.

Valóban én voltam bunkó a tanárnővel, és változtatnom kéne - tudom, hogy bennem is van hiba, de ezt az esetet illetően kérdem - ezen az egészen? Nekem kell bocsánatot kérnem, holott szerintem semmi olyat nem tettem, ami miatt haragudnia kellene?

Tudom, nagyon hosszúra nyúlt, köszönöm, ha végigolvastad! Köszönöm a válaszod előre, és a megértést! Jöhetnek a kritikák, építő vélemények, és megítélések!

13/L