Magányosan is lehet boldog valaki (barátok nélkül)?

Lassan egy 19 éves srác leszek és én már körülbelül 4 éve magányos vagyok. Igazából régen sok barátom volt sok ember vett körül de szint úgy bekerültem a középiskolába elszakadtam a régi barátaimtól aztán így egyedül maradtam mert a középsuliban teljesen semleges kapcsolataim lettek nem voltam senkivel rosszba, de túlzottan jóban sem amolyan beszélő viszony.Eleinte élveztem azt hogy egyedül lehetek és nem kell megfelelnem senkinek és ha nincs kedvem valahova menni nem kell semmit kitalálnom ha épp nem akarok menni. Telt múlt az idő és kevésbé kezdtem élvezni az egyedüllétet. Ugyan haverjaim vannak és nagyon ritkán eljárok ide-oda, de nem az igazi. Ilyen helyzetben az ember nem is magányos inkább csalódott én is az voltam és a mai napig néha előfordul. Aztán tovább teltek múltak a hetek, hónapok és egyre jobban el voltam keseredve hogy igazából nincs senkim. Elkezdtem gyűlölni az embereket, nem tudok érezni semmit sem szeretni semmi minden teljesen semleges lett haragot és gyűlöletet érzek. Igazából nagyon rossz volt hogy megszokott baráti körökbe sem tudtam bekerülni néha elhívtak, de aztán az is abba maradt. Egyszer nagyon mélypontra kerültem annyira hogy az életemet is eldobtam volna úgy éreztem ennyi idősen hogy minden veszve van, de aztán azon is elgondolkoztam hogy ez megérné ? Miért okozzak örömöt azoknak akik kiközösítenek, lenéznek és kiröhögnek valami miatt? Össze szedtem magam és eldöntöttem hogy igen is talpra állok és egyszer leszek valaki, valaki akit majd nem aláznak meg nem néznek le és nem közösítenek ki. Elkezdtem sokat olvasni főleg olyan könyveket amik a bölcs dolgokról szólnak nagyon meg tetszett. Persze még mindig magányos voltam, de szép lassan újra építettem 'magamat' elkezdtem barátkozni srácokkal, lányokkal és sokat javult a helyzet, de még mindig nem az igazi ami a legjobban hiányzik az egy barátnő egy kapcsolat. Alapvetően szépen lassan minden kezd megoldódni, az idő mindent megold a sors pedig vissza adja mindenkinek azt ami jár. Nem mondanám magam átlagosnak mert pont azokat a dolgokat szeretem amiket csak nagyon kevesen vagy senki, szeretem a művészeteket stb. Csak az amikor hirtelen a sok barát eltűnt és egyedül maradtam kicsit kikészített magamba fordultam és aki közeledett felém azt bunkóssággal vagy azzal hogy mindig nyers voltam eltaszítottam az embereket azokat akik közelítettek. Pedig teljesen normális, segítőkész srác vagyok. Valamint még abból a 4 évvel ezelőtti időből volt egy szép barátnőm akit nagyon szerettem, de sajnos elveszítettem és az is csak rátett az egészre egy lapáttal. Szóval én azt mondom valamilyen szinten boldog tudsz lenni magányosan, de azért egy életet nem lehet így leélni mert mindenkinek szüksége van egy társa. A kérdés az annyi hogy mit vársz magadtól és mit szeretnél. Ki lehet belőle törni nagyon nehéz, de meg lehet csinálni én is nagy lépéseket tettem és valamilyen szinten sokra jutottam.

Örülök hogyha tudtam segíteni. Akármit is szeretnél persze csak ha belülről érzed azt hogy tényleg akarod akkor állj pozitívan hozzá és el fogod érni. Találd meg önmagad azt hogy ki is vagy valójában és mit szeretnél elérni. Bátran feszegesd a határaidat hisz nem kötelező beállni a többi ember mögé a sorban és ugyan abban a monoton körforgásba részt venni. Szóval hajrá! :)

Az egyedüllét nem egyenlő a magánnyal. A magány ugyanis az, amikor az ember nincs kibékülve azzal, amit a tükörben lát. Az a magányos ember, aki valamiért képtelen kilépni a saját falai közül. De nem mindenféleképpen marad magányos az az ember, aki falakat, rosszabb esetben várakat épít maga köré, mert jön egy szerencsés ember, aki lerombolja azokat. Az viszont örökké magányos lesz, aki úgy érzi, nem érdemli meg, hogy szeressék.