Az eget szoktad bámulni?

Mindennek van jelentősége!

Arról, hogy nézzünk néha ez égre is, nem hiszem hogy többet kellene mondani, nem kell azt túlspilázni. Ez, csak a nyitott gondolkodás agy kis szelete. Viszont az, hogy az emberek nagy többsége nem képes kicsit "mélyülni", nyitott elmével élni, már megérne egy komolyabb eszmefuttatást is. Ajánlanám egy kanadában élő, magyar származású pszichológus, Feldmár András írásait, előadásait (neten is találni). Nekem néhány évvel ezelőtt volt szerencsém látni vele egy dokumentumfilmet az m1-en, Van élet a halál előtt címmel. Persze mint minden normális műsort, ezt is éjfél után sugározták. Így szerintem nem sokan láthatták sajnos. Pedig sokaknak tanulságos, vagy épp ilyesztő bő egy óra lett volna. Jó néhány durva és meglepő dolog hangzott el a műsorban. Például az, ha valaki minél később(30-50 évesen) ébred ebből az éber álomból, rendszerint depresszió és néha öngyilkosság lesz a vége. Ugyanis nem bírják elviselni a valóságot, azt hogy eddig nem is éltek, csak mindig egy alkalomhozz illő álarc mögé bújtak aminek az lett a vége, hogy végül saját maguk előtt is álarcot hordtak. Ezért futnak is a pszichiáterherhez azzal, valami nagyon nincs rendben velük. Pedig épp ellenkezőleg felébredtek és előjött a saját eredendő énjük, amit még valamikor gyerekkorukban hagytak magára. A másik meglepő dolog az, hogy az emberek nem szeretnek egyedül lenni. Miért is? Azért, mert olyankor igen nagy a "veszélye" annak, hogy elkezdenek gondolkodni, befelé tekinteni és sokszor amit találnak az nem igazán azonos azzal amit gondolnak magukról. Ezért mindent megtesznek azért, hogy ne legyenek egyedül saját gondolataikkal. Például megfigyelték, hogy az emberek sokkal gyorsabban mennek el otthonról, mint mikor már munka után hazajöhetnének. Feldmár szerint, az ember élete során többször is "meghal". Ilyen például a párválasztás, házasság majd a gyerek születése. Ugyanis az én halála, a mi! Gondoljunk bele. Már akkor sem vagyunk saját önmagunk, ha mondjuk egy barátunk társaságát élvezzük. Akaratunktól függetlenül, hatással vagyunk a másikra.

Én azon kevesek közé tartozom akinek nem egy "tényfeltáró" műsor volt amit láttam, sokkal inkább egy megerősítés, visszaigazolás arról, hogy nem velem van a baj. Sőt! Úgy érzem nekem már jóval korábban felnyílt a szemem és mindig is távolabbra láttam az orromnál, másképp láttam, látok sokmindent. Természetesen ez azzal is járt, hogy amolyan különc lettem, de visszagondolva egyáltalán nem bánom. Hiszen ez az ára annak, ha valaki nem hajlandó a kollektív, össztársadalmi népbutítás alanyává válni.