Olyan "bosszúállási" kényszert érzek magamban, sokszor elfojtom, ennek van értelme?

Ma már elfogadom az embereket és a döntéseiket. Azoknak, akiken látom, hogy sikeresebbek emberi kapcsolatokban(úgy általában) és hogy egyszer kedvesek velem, máskor taplók, nem jelenti azt, hogy utálnak, sőt egy részt kedvelnek, de ne bízzam el túlságosan magam velük szemben, mert annyira azért mégsem tartanak hozzám, amennyire szeretném. bár pedig ezt nem veszem annyira 'siker lapon', sokszor arra csak arra vágyom, és azt tartom a leghelyénvalóbbnak, hogy találjak egy embert, akinek nem kell megfelelnem, és mégis szeretem. sok olyan ember van akinek nem kell megfelelni, de azok általában maguk se tudják, mit keresnek a világon és idegesítőek.

A lenézőséget én is sokszor átéltem egy barátnőmmel, akivel szemben egy idő után kezdtem gyanakodni, hogy "ugyan mi okból engedi meg magának ezt a viselkedést?", vannak akik jogosan, de olyanok is, akik csak puszta önképzavar miatt néznek le másokat, de kérdéses az is, "nekünk jó az önképünk?" ez elég bonyolult kérdés, sokáig bogozgattam magamban, de szerintem a választ egy normális barát mellett kapom meg.

Nem jó, ha kiteregeted másoknak az érzelmeidet, de magad előtt NE folytsd el, sokan teszik ezt, és hazugságban élnek, hogy "jó nekik". Nézz szembe az érzéseiddel, ha valamiről azt érzed nem jó, akkor ne támaszkodj föltétlenül mások véleményére, mi szerint neked az jó! Bele telt egy kis időbe, amíg lábra álltam, és kézbe vettem a saját életem, hogy ne mások elvárásai utál menjek.

Az önkép zavar is néha szubjektív megítélés lehet, attól, hogy valakit utálunk, de ő szereti magát, még nem jelenti azt, hogy önképzavarban szenved. De itt inkább az a fontos, hogy az ember megtalálja a helyét, mert ha olyanokra erőlteti rá a személyét, akiket idegesít, akkor nyilván rossz az önképe.