Akár meddig gondolkodok, mindig az a vége, hogy ha én 19 éves koromban önbizalomhiánnyal szenvedek akkor az egész életemen végig fog kísérni, miért van ez így?

miért kellett ennek velem megtörténni, régen azt sem tudtam mi az a depresszió most meg azt sem tudom milyen az mikor jó kedved van suliba,vagy mikor beülünk egy jó 5-6 fős társasággal dumálni és nem én vagyok az aki meg sem szólal, mert hogy én egy szót sem szoktam szólni társaságban

miért ilyen kegyetlenül nehéz megváltozni, miért kell nekem ennyire mindenbe belegondolni és mi a jó büdös életért ragaszkodom ehhez..

mindig is érzékenyebb voltam bármilyen társaságba menjek, nem tipikus blfsz típus hanem aki ha látja a másikon, hogy az leszarja akkor nem érti, hogy mit tett és egy napig ezen gondolkodik.

de leírom a tegnapi napom suliba. egy csaj sütit eszik kb 5 en vagyunk az osztályba megkínál belőle 2 csajt, meg egy srácot aki jó messze van a csajtól, én ott ültem mellette és meg sem kérdezte, pedig a sráccal sem szokott túl sokat beszélgetni(velem régen jóba volt a sütievő csaj, de tavaly óta ez megváltozott, lehet vmi rosszat tettem

;később megyünk be a terembe páran bent vannak, az egyik srác köszönti aki először bejön, kezet fognak, rám meg csak simán néz(pedig egész sokat dumálok vele suliba), jön a 3. srác azzal még le is pacsizik

ezek úgy bennem maradnak..biztos nem véletlen valamit én cseszek el:\

f