Ugye, nem normális az iyen irigység?

Van egy ember, egy nagyon jó ismerősöm, iskolatársam volt gimiben. Rendes ember, kedves, jó ember, ezért elég nehéz a részemről irigyelni is, gyűlölni is (egyébként sem vagyok gyűlöködő ember). Kicsit kényelmes, kicsit lusta, kicsit flegma és közönyös, nemigen érdekli más ember sorsa, sem a világ, ami körülveszi őt. Természetesnek veszi, hogy mindig, mindnet megkapott. Aranykalitka-gyerek.

Nekem eddig nagyon nehéz életem volt, neki az ellentéte: jó szülők, akik szívlapáttal tolták alá a mázsányi pénzt, házat építettek neki egy megyeszékhelyi városban, férj, két gyerek...mindent megkapott, amit csak akart, ki sem kellett érte a kezét nyújtania.

Nekem rettenetes gyerekkorom volt, borzalmas szüleim, sokat szenvedtem. Mindent egyedül kellett megteremtenem, nagyon sok áldozat és lemondás árán.

Mostanában hiányzik a jó család, a jó anya, a jól-lét (nem csak anyagi értelemben), a gyökerek - amit soha nem ismerhettem, és talán ezért irigylem nagyon őt.

Fáj, hogy ilyen érzéseim vannak, mert nem akarok irigykedni rá, és tudom, hogy mindennek megvan az ára. Mégsem tudok nem irigy lenni rá.

Van valami ötletetek, hogy legyek úrrá ezen az irigységen? Köszönöm szépen.