Szerintetek érdemes lenne tovább írnom a verseimet? (lent linkkle)

Lélekdonor....

Kreatív....

Egyáltalán NEM rosszak, de nincs bennük semmi "plusz". Viszont még csak 15 éves vagy és rengeteg lehetőséged lehet! Épp ezért nem is letörni szeretnélek, hanem ösztönözni, hogy menj el, ameddig csak tudsz, áss magadban mélyebbre és fontos ha versírással szeretnél foglalkozni - minőségi szinten -, akkor sok verset kell olvasnod és minél többfélét, mert meglátszik az írásodon is majd. Fontos, hogy milyen az ízlésed, (tudsz-e válogatni) és hogy képben legyél a kortárs szerzőket illetően is!

Bővítsd a szókincsed.

Mutatok egy-két elismertebb művet.

Simon Adri: Kémia

pardonnez-moi mon ignorance

a kémia vad karneváli transz

ne tartsatok vissza, de ne tartsatok velem

a kémia beomlott, füstölgő bálterem

tüsszögő kazánház, megrogyott január

harmincon túli, rozsdás kapuzár

a kémia gyűrött vágy, vasalatlan tudat

mely bomlott szoknyában, részegen mulat

elár(v)ult titok, elszámolt dózis

madárinfluenza vagy lágy tuberkulózis

palackzöld fekély, fogínybe égett bláz

a kémia feltétté pancsolt tükörtojás

verítékes álom, mely pihenni nem hagy

fehér botot rázó éjszakává kent nap

a kémia árvaházban első menzesz

nem érti a csepp és sír egy rongyos szenthez

és kisfiúk összetört, sárga dömpere

Toledo, Róma, Stockholm vagy Tampere

a kémia egy széltépte szárítókötél

koszlott karakterek, kurzív és félkövér

pergő hámsejtek, morajló hormonok

mindenórás párka, a körúton kódorog

avas zsírból készült rúzs és málló kence

vörösétől megvált, hideg naplemente

lábszagú harisnya, mely combtőig szaladt

hangládában nyögő kinyúlt magnószalag

a kémia kapualjban fekvő hajléktalan

nem fertőző, csak elalhatnékja van

az én kémiám a ziháló testi kényszer

hajnalban még övé leszek vagy kétszer

a kémia zárt osztályi steril kényelem

a kémia az én lüktető szégyenem

ágyékomra loccsant forró méhviasz

nem épp kellemes de roppant férfias

penészvirág, gépolaj, nyirkos kovász

zálogházi szünnap: fáradt feloldozás

(Simon Adri: Komplemente, Parnasszus Könyvek, 2010)

Szécsi Margit: Tánc

Teliholdból süt a végzet,

csillag markol vérkörökbe,

halálforgás minden óra,

jőjj szeretni mindörökre.

Zöld szoknyám a fiatal nyár,

csókra vágyom, nem kalácsra,

jeges bárcák hadi-útján

vagyok izzó Máriácska.

Rézveretű a derekam,

vörösréz-kupa a mellem,

meghasonlás éjszakáin

tedd hogy szívünk összecsengjen.

A gyehennás vágy-lovakat

üdvözítő útra oldom,

a gyehennás vágy-lovakat

hajtom a viharos mennybolton!

Teliholdból süt a végzet,

csillag markol vérkörökbe,

halálforgás minden óra,

jőjj szeretni mindörökre.

Fésűs Éva: Mottó

Valószínűleg nem leszek költő.

Tudok hallgatni évekig.

Szívemet nem az ihletett percek,

csak hétköznapok érlelik.

Szavamnak nem lesz rohanó sodra,

hogy a lét titkát oldja ki,

s nem fogok érces öntudattal

súlyos igéket mondani.

Nem vernek értem harangot félre,

mert gátakat sem szaggatok,

tisztelem itt is, ott is a partot,

amit a sorsom megszabott.

Csillagutakhoz, nagy hivatáshoz

kis életemnek nincs köze.

Fél dióhéjban elfér, amim van,

mint a tündérek köntöse.

Nem hoztam kincset, és az igazság

arcát nekem sem tárta fel

Csepp víz szeretnék leni, de tiszta,

melyben az ég magára lel

Závada Péter: Vers a szerelemről és a matematikáról

Oly sok idő megy el formaságra,

az embernek nincsen is élettere.

Mint ez a gondolat a szótagszámba,

napjaidba, lám, nem férek bele.

Még a magányhoz is jóval több kell,

édeskevés tizenegy-két szótag.

A szerelem ritka prímszám, kettőnkkel

elsőre nem tűnik oszthatónak.

Nem vagyok én egy kimondott gépész,

ámbár lelkileg, ha bontok szárnyat,

jön, s keresztbe húz mindent az épész,

rideg törtjele a boldogságnak.

Nézd, egy kétváltozós egyenletben,

ha kivonod magad, úgy minden borul:

csak ülünk itt, mint két ismeretlen,

ix és ipszilon megoldatlanul.

De várj, feladnunk nem kell azonnal,

azt mondják, egyre tágabb lesz a tér,

s a mi életünk is, mint két vonal

a végtelenben talán összeér.

Kit kitettek, mint egy zárójelet,

ha írni nem is, számolni megtanul.

A végeredmény: maradnék veled,

én maradnék maradéktalanul.

Pethes Mária: Áttűnések

keringek a táj érrendszerében

Beszivárgok a kert kéjesen

elterülő földjébe

Felisznak bágyadt füvek

csorba kardélükön

angyalkönnycsepp legördülök

hogy megmentő korty legyek

egy kifulladt hangyának

Madarak torkában

kivételes trilla fakadok

Fészkükbe hordott árvalányhaj vagyok

dajkafelhők mellét dagasztom

ahogy anyjától elszakított

macskakölyök a párnát

hogy megőrizzem

az érintkezés folytonosságát

egy vagyok a legtisztább dolgokkal

szűz hóval hintem be lábad nyomát

hogy a fájdalmas emlékek

ne találjanak el hozzád

és a Tó felől hirtelen támadó széllel

felöklelem a jókedved ellen

hadba verődő híreket

mert amikor mosolyod tengerén

megbízhatóan ring ajkad bárkája

még jobban szeretlek

Jónás Tamás: Kisírt szemek atlantisza

ideje van a költészetnek

ideje lejárt a túltudásnak

repülésük van a fészkeknek

repedése van minden tojásnak

aki most hallgat belehalhat

aki nem táncol az pórul járhat

ürülése van a szívnek és

a borral teletöltött pohárnak

szabad most ostyát tépni az égből

tüzet vizet ki szabadon enged

koronát kap az kőből és kénből

megdicsőül most aki szenved

aki az időt most leállítja

aki a múltjának lombot enged

megnyílik annak majd a sírja

s atlantisza a kisírt szemnek

kitüremkedik homlokára

gondolatai szétrebbennek

kezében megáll a homokóra

s kitüntetik azt ma szép embernek

aki az időt most felgyorsítja

szörnyek ölében megpihenhet

vaskapuit a földnek nyitja

nyugalma sebe lesz ő a csendnek

akinek torkából kígyó csusszan

ő lesz az áldozó s áldozat egyben

szeretni fog az szépen hosszan

s telvén az idő egyre szebben

ideje van a pusztulásnak

sírásnak rívásnak nincsen semmi

lehajtott fejű tátikákon

érdemes most még elmerengni

halakat vetnek partra a habok

s partokon ágyat vetnek a halak

arcukat tépik a hallgatagok

de alatta újabb arcuk marad

ideje van a szerelemnek

ideje nedves szűk barlangnak

ideje van minden háznak

bezárt ajtónak reteszelt ablaknak

ideje gátnak és szakadásnak

ideje van hogy a régen vének

meghaljanak végre és suhancok

örüljenek a vérörvénynek

ideje van az imádkozásnak

adni egymásnak sorsot kulcsot

ideje van a pazarlásnak

hitből és istenből van most túl sok

ideje térdnek és harangozásnak

de legfőképpen a büszkeségnek:

láng van! meleg van! mert a máglyán

büdösen bár de testeink égnek!

Váci Mihály: Virág

Hajamban mennyi csók illata fészkel,

mint rozs tövén a fürj-sírású szél,

szememben szomjas vágyak nyája térdel

...szerelmed kóborló vizeinél.

Állad remegve fogom kezembe

és arcodat, mint lámpát fordítom

a homlokomra: - Láss! és mondd, szeretsz-e,

mikor szeretni magam nem tudom.

De jó is lenne még dúdolva-sírva

átcsavarogni néhány éjszakát,

s nézni, mikor ruháidból kinyílva

karcsún derengsz, illatozó virág.

Reményik Sándor (róla hallanod kellett már): Én a szívemet

Én a szívemet szétszakítottam:

Ahány darabja, annyifele van

Én azt gondoltam,hogy ezt így lehet,

És csorbát nem szenved a szeretet.

Hittem,hogy minden darabja új egész,

S akit szeret,azért mindenre kész.

Mindenre kész,-de ah,-erőtelen

E balga,szétforgácsolt szerelem.

Ez a tudat éget,mint a kereszt,

Én Istenem,nem így akartam ezt.

Nem így kapni más lelke aranyát,

S cserébe tarka rongyot adni át.

Arany lélekkapun menni által,

S fizetni pár színes szóvirággal.

Egyformának lenni mindenkihez:

Emberfeletti nagy szív kell ehhez.

Én a szívemet szétszakítottam,

Ahány darabja,annyifele van.

Pár rongydarab jutott mindenkinek,-

És nem jutott az egész senkinek.

Varró Dániel: Eszedbe jut, hogy eszedbe ne jusson

Eszedbe jut, hogy eszedbe ne jusson

valahogy mégis elfelejteni,

leírod, aláhúzod, kiragasztod,

...szamárfülecskét hajtogatsz neki,

kisimítod, odateszed a székre,

az ágy mellé, hogy szem előtt legyen,

leülsz, kötsz egy csomót a lepedőre,

elalszol, elfelejted, hirtelen

eszedbe jut, felugrasz, zsebre vágod,

a szíved közben össze-vissza ver,sehogy sem hiszed el, hogy ott van nálad,

kihúzod, megtapogatod, de mindjárt

el is teszed, és ráhúzod a cipzárt -

mikor megnyugszol, akkor veszted el.

Závada Péter: Regresszió

Csak körvonal, pár elmosódó kontúr.

Nem gyújt bennem lámpát az érzelem.

Hájas homály dereng a ráción túl.

Mi bánt s miért? Nem látom élesen.

Mélyebbre kéne ásni, hol vakond túr,

problémánk gyökeréig, édesem!

Ha nem szeretsz, mért követlek bolondul?

Mért van, hogy napra nap beléd esem?

Bár lent e nyirkos gondolat-talajban

se látom majd sokkal világosabban:

hogy bántanál, mért nem veszem zokon?

Tán mégis fölfelé okos haladni

a fényre, túl a vak tudatalatti

halmozta, néma földrakásokon.

Závada Péter: Szemcsapágy

Ki érti, mondd, az ősi formulát:

miért a nyárra ősz, s az őszre tél?

Az ón az új mi végre fordul át,

mint két fogaskerék, mi összeér?

Ki érti, mondd, talán az alkotó,

miért a késztetés, a görcs, a vágy?

Miért rotál tucatnyi vasgolyó,

s kering az év, e lomha gömbcsapágy?

Miért követsz, s miért követlek én?

Önzéseink körhinta-tengelyén

csupán a kattogás kering velünk.

Miért, ha míg e verset gépelem,

akárha két parányi gépelem,

egymáson elforog tekintetünk.

Závada Péter: Esti kép

Hálni tér az éj

a nagy fekete kóborló

sírhantja sekély

bíborszín koporsó

borong a komor erdő

villan hegyorom

fájdalmam oly meddő

mit ér mosolyom

a csend fonálja átsző

hasztalan és pőrén

mint haj és köröm

mi halál után tovább nő

az este hideg bőrén

magam áterőlködöm

Závada Péter: Tempo adagio

Szürkének látod, annyi árnyalat van

A hajlott hátú, füstös házfalakban

A fák törzséről oltott mész pereg le-

Keress időt a bomló részletekre

Figyeld a házat: ablakán roló

Üres minden biciklitároló

Egy asztal, szék, egy foltos kávéscsésze:

Még végül rászoksz a koránkelésre

Új filmekre, melyekben nincs vér, nincs hús-

Felpörög, zúg s átáll a bioritmus.

Hitted volna? Gondolta a fene.

Nem untat már úgy a komolyzene

Ma meglopták az őszt, s te rám gyanakszol-

Nevek peregnek ki a házfalakból.

Két csend között e megtorpant időben

Van mi fölött szemet hunyni bőven.

A házsoron nyújtózkodó padok

Valahol tán kávét is kaphatok.

Orbán János Dénes: Nulladik szonett

Miként is nyújtsam át szonettemet–

tizennégy sort, száznegyven szótagot

ezen rövid meg hosszú lépteket –

hogy megtudd: önmagamnál több vagyok?

Téli virágként nőjenek ki tán

papíromból a mondatok, szavak,

hogy téged, kit a lelkem úgy kiván

e virágokkal elborítsalak?

Vagy inkább tetszik, minden sor ha rács

s a vers kalitka, melyben átadom–

hisz bármi fényes, úgyis csak harács

egy más világban áll a nagy vagyon –

a lelkem, mely a rácson át ha jár,

széthajlik az, de mindég visszaáll?

Reményik Sándor - Menekülő

Ha menni kell, magammal sokat vinnék,

Az egész édes, megszokott világot,

Rámástul sok, sok kedves drága képet

És egy pár szál préselt virágot,

Vinnék sok írást, magamét, meg másét,

Sok holt betűbe zárt eleven lelket,

S hogy mindenütt nyomomba szálljanak:

Megüzenném a hulló leveleknek.

Vinném az erdőt, hol örökké jártam,

Hintám, amelyen legelőször szálltam,

A keszkenőm, mivel rossz másba sírni,

A tollam, mert nem tudok mással írni,

Vinném a házunk, mely hátamra nőtt

Az utca kövét küszöbünk előtt!

Vinném… én Istenem, mi mindent vinnék!

Én Istenem, mi minden futna át

Gyötrődő lelkem alagútjain -

Olvasgatnám az ablakok sorát,

Simogatnám a fecskefészkeket,

S magamba színék minden verkliszót,

Mint bűbájos, mennyei éneket…

Utánam honvággyal tekintenének

Az ajtók mind, és mind a pitvarok,

Szeretnék mindent, mindent magammal vinni -

És mindent itt hagyok.

Pilinszky János (Őt is ismerheted): Mire megjössz

Egyedül vagyok, mire megjössz,

az egyetlen élő leszek,

csak tollpihék az üres ólban,

csak csillagok az ég helyett.

A temetetlen árvaságban,

mint téli szeméttelepen,

a hulladék közt kapirgálva

szemelgetem az életem.

Az lesz a tökéletes béke.

Még szívemet se hallani,

mindenfelől a némaságnak

extatikus torlaszai.

A pőre örökkévalóság.

S a tiéd, egyedűl tiéd,

kezdettől fogva neked készűlt

e nagyszerű egyszerüség.

Mint tagolatlan kosárember,

csak űl az idő szótalan,

nincs karja-lába már a vágynak,

csupán ziháló törzse van.

Mindenem veszve, mire megjössz,

se házam nincs, se puha ágyam,

zavartalan heverhetünk majd

a puszta elragadtatásban.

Csak meg ne lopj! Csak el ne pártolj!

Ha gyenge vagy, végem van akkor.

Ágyban, párnák közt, uccazajban

iszonyu lenne fölriadnom.

Reményik Sándor- Eredj, ha tudsz!

Eredj, ha tudsz…

Eredj, ha gondolod,

hogy valahol, bárhol a nagy világon

könnyebb lesz majd a sorsot hordanod.

Eredj…

szállj, mint a fecske délnek,

vagy északnak, mint a viharmadár,

Magasából a mérhetetlen égnek.

Kémleld a pontot,

Hol fészekrakó vágyaid kibontod.

Eredj, ha tudsz.

Eredj, ha hittelen

Hiszed: a hontalanság odakünn

Nem keserűbb, mint idebenn.

Eredj, ha azt hiszed,

Hogy odakünn a világban nem ácsol

A lelkedből, az érző, élő fából

Az emlékezés új kereszteket.

A lelked csillapuló viharának

Észrevétlen ezer új hangja támad,

Süvít, sikolt.

S az emlékezés keresztfáira

Téged feszít a honvágy és a bánat.

Eredj, ha nem hiszed.

Hajdanában Mikes sem hitte ezt,

Ki rab hazában élni nem tudott

De vállán égett az örök kereszt

S egy csillag Zágon felé mutatott.

Ha esténként a csillagok

fürödni a Márvány-tengerbe jártak

Meglátogatták az itthoni árnyak.

Szelíd emlékek: eszeveszett hordák

A szívét kitépték.

S hegyeken, tengereken túlra hordták…

Eredj, ha tudsz.

Ha majd úgy látod, minden elveszett

Inkább, semmint hordani itt a jármot,

Szórd a szélbe minden régi álmod,

Ha úgy látod, hogy minden elveszett

Menj őserdőkön, tengereken túlra

Ajánlani fel két munkás kezed.

Menj hát, ha teheted.

Itthon maradok én!

Károgva és sötéten,

Mint téli varjú száraz jegenyén.

Még nem tudom,

Jut-e nekem egy nyugalmas sarok,

De itthon maradok!

Leszek örlő szú az idegen fában,

Leszek az alj a felhajtott kupában,

Az idegen vérben leszek a méreg,

Miazma, láz lappangó rút féreg,

De itthon maradok.

Akarok lenni a halálharang,

Mely temet bár, halló fülekbe cseng

És lázít: visszavenni a mienk!

Akarok lenni a gyújtózsinór,

A kanóc vége, lángralobbant vér,

Mely titkon kúszik tíz – száz évig

Hamuban, éjben.

Míg a keservek lőporához ér.

És akkor…!

Még nem tudom:

Jut – e nekem egy nyugalmas sarok,

De addig, varjú a száraz jegenyén:

Valamiért eltűnt a többi, amit írtam,de talán nem is baj. :D

Metró

Hát elkapott ma, kiscicám,

az ellenőr a metrón.

Nem volt érvényes matricám,

kívánom, bárha lett vón.

Leszállított – az alagút

most énelőttem ásít,

s eljutnom több mint bonyolult

a kívánt állomásig.

S míg kattog egyre távolabb

haladva lent a metró,

halkan kattog a bőr alatt

az ember szíve dettó.

Ó, bár ne kéne lógnia,

föladva minden elvét!

Ez itt egy allegória,

ha nem tűnt volna fel még.

Hisz látod, éppen így megyek

hogy földerítsem, úgy ám,

felszín alatti énedet

a lélek mélyvasútján.

De megvívnám bár érted, ó,

én héroszok tusáját,

nem jutok el hozzád a szó

szűk labirintusán át.

S a vágy metróján, hol az ok

zord ellenőre szétcsap,

mint potyautas utazok,

azt kell hogy mondjam, én csak.

Mert nincsen matricám, se más,

jegy, bérlet, bármi érvény,

a benned rejlő állomást

hogy egyszer is elérném.

S meglelve benned messzi, tág,

mély állomások mását,

meghallanám a bőrön át

a szíved kattogását.

VARRÓ DÁNIELT azt hiszem sokat olvashatsz! :)

Szóval egy része nem kortárs azoknak, amiket mutattam.

Vedd úgy, hogy ez csak egy szelet, amit mutattam az egészből és hogy neked fel kell térképezni a egészet, hogy tudd, melyik szelet a tiéd.

Sok sikert kívánok, de a legfontosabb, hogy örömed leld abban, amit csinálsz és hogy magad miatt csináld első sorban! :)