Mi az a szociális fóbia?

A szociális fóbia "felfedezése" a tudomány számára 1966-ban történt meg. Addig is volt, addig is szenvedtek tőle, de ekkor kezdték kutatni. Hamarosan kiderült, hogy vannak szociális fóbiások, akik csak bizonyos helyzetektől szoronganak (leggyakrabban a nyilvános beszédtől), míg mások majd' minden szociális helyzetben tudnak szorongani. Utóbbit elnevezték generalizált szociális fóbiásnak.

A pszichiátriai diagnosztikus rendszerben van azonban egy úgynevezett elkerülő személyiségzavar kategória is, amely erős átfedést mutat a generalizált típussal. Mindkettő közös jellemzője a félénkség, az alkalmatlanság érzése, az emberi kontaktusok kerülése, a megszégyenüléstől való félelem stb. Számos vizsgálat mutatott rá arra, hogy a pszichiátriában használatos diagnosztikus kategóriák felületesek, primitívek, csak durva osztályozást tesznek lehetővé. Úgy képezik le az emberi problémák sokszínű mintázatát, mint az afrikai vadász a vadakat: nagy állat és kis állat. Egyikre dum-dum, másikra normál puskagolyó kell. Stefan G. Hofmann és munkatársai 2004-ben egy jóval cizelláltabb, hat alcsoportból álló rendszert javasoltak.

A szociális fóbia mechanizmusai

Az első, "félelmi" típusba azok tartoznak, akiket elsősorban a szociális helyzetekre kialakuló testi tünetek, vagy pánikrohamok jellemeznek. Ők a testi tünetektől vagy a pániktól félnek, s kevésbé tartanak a negatív értékeléstől. Egy fiatal fiút pl. -a szerinte- erős izzadása zavarta. Az ilyen tünetek esetén sosem maga a tünet az igazi probléma, hanem az, hogy az illető szégyelli, ezért betegesen igyekszik "nem izzadni", vagy izzadását titkolni. De ide sorolható az elpirulós-típus is. Meglepő módon a vizsgálatok nem igazolják, hogy az elvörösödéstől rettegők jobban elszíneződnének másoknál, ők mégis, bizonyos testi jeleket (arcmelegség, stb.) a kivörösödés biztos jeleként élnek meg. Egy pirulós hölgyet arra kértem, mindig szóljon, amikor úgy érzi elpirult. Rögtön közölte is, hogy elég volt beszélünk róla, ő már lángvörös. Kértem, nézze meg magát a tükörben. Hosszas vonakodás után volt csak hajlandó erre, és akkor meglepődött, mert arca, bár izgatottságot árult el, vörös nem volt.

A második típust Hofmannék "szorongásos"-nak nevezik. Míg a "félősek" a szociális helyzetben kialakult tünetektől ijednek meg, ez a típus előre vetített szorongása miatt eleve kerül minden szociális kihívást.

A harmadik típus a "félénk". A félénkség egy temperamentum sajátosság, amelynek lényege az újdonságtól, ismeretlentől való félelem. Mivel a szociális ingerek igen összetettek és nehezen kontrolálhatók, a félénk vagy gátolt temperamentumú emberek közt igen sokan válnak szociálisan félénkké vagy fóbiássá.

Van aztán a fokozott "éntudatossággal" jellemezhető csoport. Ahogy Erving Goffman szociálpszichológus egy tanulmányában írta, a szociális szorongáskor az ember nem a társalgásra figyel, hanem önmagára, ahogy éppen mond valamit. Fókuszban az "Én". Na ennek aztán az szokott a vége lenni, hogy nyelvünk összeakad, össze-vissza beszélünk, végül csendben megsemmisülünk.

Az eddigi típusba akár sikeres vezetők is tartozhatnak. De a most következő alcsoportot leginkább "csinovnyik"-nak nevezhetnénk, mert akik ide sorolhatók, azok állandóan és mélyen átélik alárendeltségüket, és ettől aztán állandóan alázatosak, mukkanni sem mernek, mindig attól félnek, kit bántottak meg, mikor mondtak rosszat. Kerülik mások tekintetét, orruk alatt motyognak, evolúciósan jól bevált technikákkal hirdetik: "ne tessék bántani, én vagyok a Szerencsétlen".

Végül igen érdekes a "haragos" alcsoport, mert ki gondolná, hogy a kontrolálatlan harag és ellenségesség is vezethet szociális fóbiához. A megszégyenülés ugyanis egyesekben szoros kapcsolatot mutat a mások iránt érzett tehetetlen, ki nem fejezett haraggal és mások hibáztatásával.