Mi a megoldás? Hogy változtassak a gondolkodásmódomon?

nem bántásiból!

de, nem az van, hogy lenézed az embereket, vagyis a szokásaikat?

mit gondolsz, miért nincs barátod; azért mert te zárkózol el, vagy azért mert ugy érzed nem kiváncsiak rád az emberek?

volt aki nyitott volt feléd és te inkább elkerülted?

mivel foglalkozol szabadidödben, mi a hobbid?

miket olvasol? milyen filmeket nézel?

irj magadról még, amit gondolsz, hátha könnyebben tudunk segíteni

Először is: a családod mély sebet hagyott a lelkedben, DE ezt nem hozhatod fel ürügyként a viselkedésedre! Te önálló, magabiztos, felnőtt ember vagy, aki a saját belátása szerint cselekszik, dönt a saját életéről, nem pedig hagyja, hogy vigye az ár...

Másik dolog: mindenképp menj másik környezetbe, külföldre, de az a lényeg, hogy eltávolodj ettől a közösségtől. Ha most hirtelen nyitnál az emberek felé, biztos nagyon furcsállnák, pletykát csinálnának belőle, és ez még jobban a magányra fog késztetni. Neked ÚJ KÖRNYEZET-re van szükséged!

Még valami: Én rendes lány vagyok. 18 éves leszek júliusban, mégis szűz, és nem azért, mert nem volt még barátom (utolsó 14 évesen), vagy mert nem vagyok elég szép hozzá, hanem mert nem találtam rá az igazira! Ráadásul most volt egy reménytelen szerelmem, amit még nem hevertem ki! Rendes lány vagyok. És mint rendes és értelmes lány (orvosnak készülök) ki nem állhatom azokat az öreg kövér zsugori pénzeszsák vénembereket, akik 16-18 éves cicákkal hencegnek! Ez az egyik legundorítóbb dolog a világon! Ne ez legyen az életcélod!

Szerencsés vagy, el kell ismerned. Mérnöknek készülsz, és igen jó az átlagod is. Próbáld az életet pozitívan nézni. Nyiss az emberek felé, de légy mégis óvatos! És azt megint te választod meg, hogyan akarsz élni, magányosan vagy családdal, de jól jegyezd meg: Nem lesz kellemes érzés 50 évesen úgy hazamenni a gyönyörű otthonodba, hogy az ÜRES lesz! Úgy fogod érezni akkor, nem volt miért, kiért küzdened, minden fáradozásod, tanulásod, munkád FELESLEGES volt.

Már csak azért is mondom ezt, mert én is kitűnő vagyok (mondjuk még könnyű gimiben), és én is csalódtam már mind a családomban, mind a barátaimban. De ha magadba zárkózol, az nem megoldás, sőt, többet ártasz vele, erre már én is rájöttem. Inkább csalódok 1000x a világban, mint hogy örökre boldogtalan és magányos maradjak, üres.

Ez a TE döntésed!

Szerencsére épp elég önsajnálat sugárzik a mondókádból ahhoz, hogy valóban komolyan gondold ezt a baromságot, amit jövőképként felvázoltál - a probléma persze valós, elbagatellizálni sem szeretném.

Én 25 vagyok, jelen pillanatban küzdök csak igazán a gátlásaimmal, amikor látom, mennyire nehéz egyébként is kapcsolatok hiányában "érvényesülni" az életben, eladni még az egyébként erős közepes tudásomat is. Olyanra esetre gondolok, mint pl. találkozom egy régi ismerőssel (idegenekről ne is beszéljünk), és szinte akaratom ellenére fejhangon kezdek el vele beszélni, mindenre bólogatok, amit mond, kényszeredetten nevetek, ha ő is nevet, iszonyú magas szintű megfelelni vágyás tör rám. Közösségben, több ember között egyenesen végem van, még ha szeretném is jól érezni magam. Ezt hiába tudom mára, nagyon nehéz megváltoztatni, mert hosszú éves bezártság, számítógépfüggőség, embergyűlölet hozadéka. Fejben úgy érzem, elég sok fontos dologgal, alapvető törvényszerűséggel tisztában vagyok már, mégsem érzem, hogy kellően hinnék magamban, pedig ez lenne a legfontosabb, mert ha magaddal jóban vagy, bármilyen rossz körülmények között is tudsz miből építkezni.

Bezárt életmódomnak köszönhetően barátnőmmel is egy társkereső oldalon ismerkedtem meg hosszú hónapos keresgélés után. 3 éve együtt vagyunk, ami egyébként szerintem hatalmas ajándék a sorstól, és csodával határos. Ő még szűz volt, amikor összejöttünk, én voltam neki az első (rengeteget tanul, gyógyszerészkar) talán épp ezért is nagyon ragaszkodik hozzám és túl sok mindent elnéz. Lányokkal én sem mertem élőben soha kezdeményezni, és mintha mostanában szeretném behozni ezt a lemaradásomat, ahogy kezdek kilépni a szellemi sötétségből a valós életbe.

Az én szüleim nagyon szeretik egymást, több, mint 30 éve vannak együtt, azonban borzasztóan rámtelepedtek egész életem során ("egyke" vagyok), minden meg volt helyettem csinálva, nem csoda hát, hogy kihívások hiányában egyre távolabb kerültem magamtól, borzasztó unalomba süppedtem. Ezekről hiába próbálok most beszélni velük, egyáltalán mintha meg sem próbálnának érteni, magukat sajnáltatják, hogy én miért nem szeretem őket, pedig csak azt szeretném látni, hogy valamicskét magukra vállalnak abból, amilyen roncs lettem mára. Lassan ismerek fel dolgokat, nagyon-nagyon nehéz egy ilyen jellemből építkezni - de lehet. És igenis motiváljon az, ha más nem is, hogy nincs más választásod. Maradhatsz ebben az állapotban, mint most, a nagyszerű kiégési és öngyilkossági terveddel, vagy megrázhatod magad és azt mondhatod, én többre is képes vagyok ettől. Harmadik út nincsen. Javasolnám egyébként, ülj le a szüleiddel beszélni. Őszintén, fájdalmasan, de önépítés szempontjából végül rendkívül eredményesen.