Mit kezdjek ezzel? Mi a bajom? Ugye nincs elmezavar vagy valami más?

a gondom, az, hogy nagyon hamar dühbe jövök (ezáltal már van úgy, hogy felpofozok valakit nagyon erősen, vagy már remegek, és legszívesebben megverném az illetőt), mérges leszek, nagyon szomorú vagyok mostanában, és az életkedvem leginkább a 0 környékén van. és nincsenek barátaim, mert túl nagy az elvárásom. mert nincs olyan a közelemben, aki megértene, aki biztatna, aki segítene és keresek de nincs senki. a "barátok" sem kérdik, meg hogy: szia, hogy vagy? csak mondják a bajukat, hogy ők így, ők úgy. én megkérdem mi van veled? mert érdekelnek. ők átlépnek nagy ívben felettem... talán egy barátom van, de ő is sulin kívül, és ő túlságosan "csaj". mert én is lány vagyok, de neki a buli kell (nem disco p.csa), a szépség számít neki, a divat, a mostani divat zenét szereti, és én meg inkább az a visszahúzódó vagyok, aki imádja a magányt, és rengeteget elmélkedik. elegem van, hogy én adok, meg próbálok jó barát lenni, de mindig a földre löknek, és amit adtam szét tépik és jönnek a múlttal, hogy velem van a baj. és sosem tudok nyerni, minden csatát azzal fejezek be, hogy oké, egy lúzer vagyok. ezért utálok már emberek társaságába is lenni már. a szüleimmel nem tudom meg beszélni, mert utálok velük beszélni. azt hiszem kicsit depressziós is vagyok... vagy mániás depressziós... nem tudom. rengeteget vagyok letört, nem tudok azon nevetni, amin nevettem egy éve, "egy boldog őrült vagyok", és nevetek néha, de ez mostanában nagyon ritka. bunkó vagyok, flegma, már nem érdekelnek mások érzései...de érdekelnek, csak most már az elmondottak miatt elegem lett mindenkiből. a világot utálom, mert nem hallják, hogy azt mondom, hogy elegem van, pedig a "barátaimnak" már elmondtam, hogy nagyon elegem van, és jól tudtak róla, hogy öngyilkos akarok lenni. de mondták, hogy ne mert szeretnek...aztán most meg tök jó, hogy ők fel vannak rajta akadva, hogy úristen milyen bunkó vagyok. pedig átgondolnák és rájönnének, hogy lehet csak baj van valahol, és mondtam, már ezerszer hogy mi a bajom... de nem nagyon vették komolyan...

és márt tényleg azon vagyok, ha még sok bántás jön az élettől tényleg öngyilkos leszek. van hogy jól érzem magam nagyon, aztán haza jövök suliból (mert van, hogy tényleg boldogan érek haza, mert az nap pl tudtam nevetni otársakkal), majd egy idő után teljesen pocsékul érzem magam. sírni tudnék, és eszembe jutnak a vereségek, amiket szereztem eddig (leginkább mostanában). ksikoromban volt részem elég családi vitákba, verekedésekbe, amiket akkor nem értettem, és rájöttem, hogy apu megpróbált úgy nevelni, hogy anyu tehet mindenről, de kb 10 éves koromban anyu is elkezdte mondani a bajait apuval és nem tudtam, kinek van igaza. most már kicsit ez tisztázódott, de mai napig vannak néha kétségeim. ezek mellet gyermek koromról nagyon minimálisan tudok több jót felidézni, mint rosszat... de a jók azért vannak többségben mert akkor voltak barátaim.

am meg hozzá kell tennem, egy másfél éve halt meg barátnőm, azóta picit tényleg megváltoztam, komolyabb lettem. és ezért is utálom, ha valaki azt mondja, hogy velem van a baj, mert én megváltoztam, és ilyen meg ilyen lettem, mert ezt úgy érzem, mintha a barátnőm tehetne róla.

ezekután mi a véleményetek? csak szimplán hülye vagyok? pszichológushoz nem akarok járni, mert voltam és nem segített, és am is csak a munkáját végzi, semmi konkrétat nem tud tenni. és nem tudom mivel lekötni magam, mert mindig jár az agyam dolgokon. sportolni nem tudok, mert nagyon béna vagyok(pedig már jó párta kipróbáltam már).