Bírható az út, amire kerültem? Min változtassak? Van helyem a világban? Mi határozza meg ezt?

Amikor megszülettem, 20 órán keresztül szült anyám. Nehéz szülés, de úgy tűnt, minden rendben van velem. De nem így történt.

5 évesen vettem észre, kölyökfejjel, hogy nem látok bal szemre. Az orvosok, miután megvizsgáltak, megállapították, hogy látóideg-sorvadás, gyógyíthatatlan. Akkor nem tudott érdekelni, fel sem fogtam. Továbbá - Vallottam - sosem láttam két szemre, teht nm tudom, miről is maradok le. Rövidesen szürke hályog települt a szememre,és mivel nem használódik, kancsal lett. Ennek később fontos része lesz az életemben.

Aztán jött a suli...Én voltam a legalacsonyab, és mindössze 19 kg! Ráadásul agy fogam volt,és van is sajnos a mai napig. Mindenki megtalált...mindig megvertek, szüleim sem álltak ki úgy mellettem ahogy én szerettem volna. Mindig sírtam, és ahgy én vallom, egy jódarabig külső szemlélő voltam. Úgy érzem, jódarabig megfigyeltem az emberi agressziót, s a rosszindulatot. Egészen hetedikig...

Amikor elkezdődött a nyoladik osztály, akkor sikerült beilleszkednem. Vagyis, már nem mertek kötözködni, mert a nyár alatt nagyon megizmosodtam.Így inkább megbarátkoztam velük, és mivel nem ítéltek el a külsőm alapján, lettek barátaim. Eddig tartott, egy maroknyi embernek megmutatni ki is vagyok valójában. De a szívem nem felejtett: végig ott volt bennem az a sok sok évi bántalmazás, és lelki összevissza törés, ezért nem mondanám őket igazi barátoknak...Akkor

Ezzel párhuzamosan, azaz a 8. évi előtti nyári szünetben megismertem Valakit. Valakit, aki elég távol lakott tőlem. Mégis, olyat kaptam tőle, amit eddig mástól sohasem: megértést. mire eljutottunk ideáig, már voltak barátaim. De el is lőttem majdnem, mivel csak vele, ezzel a lánnyal csetelgettem, és a többiekkel nem foglalkoztam, elfordultam tőlük: A lánnyal egyszer találkoztunk is, 5 napig. E volt, a középiskola előtti nyáriszünetben. Úgy éreztem, az életem végre sínen van, de nem így történt...

A nyári szünet alatt lassan kezdett minden összeomlani körülöttem...rengeteg barát elvesztése. Szinte, mire kezdődött a gimnázium, magamra maradtam. csak az a lány aradt meg. Szinte. És úgy éreztem elég is, ezért úgy álltam hozzá a sulihoz, hogy engem nem érdekel senki...jól ráfaragtam...

Ugyanis ez a lány október közepén közölte, hogy már nem tekint olyan fontos barátnakm mint ahogyan eddig. Erre összetörtem, egy világ dőlt össze bennem. Nem voltak barátaim, se elismerésem. Semmim. Sokáig tartott, mie kijöttem ebből az állapotból. Aztán jött valaki...

Hasonló szitu az előzőhöz képest: távkapcsolatban lévő lánnyal barátság. csakhogy ennek akkor lett vége, amikor bepasizott, és akkor a pasija bekavart olyat hogy én el akarom tőle szedni, meg valami hasonló cundárék, nem tudom már...De vele is megszakadt a kapcsolat. Ezzel párhuzamban sikerült az új sulimban is elismerést, és barátokat szereznem, noha ezt nem gyakran éreztem(erről később szó lesz még). ELkezdődött a szünet, és akkor a helyi barátaimmal barátkoztam össze. Ez a szünet volt életem legjobbja! Aztán elkezdődött a suli, és megint minden megváltozott...

Jelenleg az az llapotom, hogy van egy legjobb barátom, az osztályomból, akinek a lelkemet is kiöntöttem. Senkiben nem bízom meg úgy, ahogy benne egyszerűen külöönleges személy a számomra, Néha...Úgy érzem, az előző két lány folytatása ő. Viszont a lelki állapotom...

Mivel a szemem miatt mindig nehéz volt beilleszkedni, pedig sok ember kedvel...és szeret. Csa....senkisem tekint rám pasiként, ami rettentően rosszul esik...mert csak rámnéznek és elundorodnak...és sajnos, mire bebizonyítom, hogy normális vagyok, már esélytelen egy kapcsolat vagy ilyesmi.

Eddig sértődékeny is voltam: minden rosszul esett. ilyen...világ fájdalmát magamra vettem mindig. Érdekelt ki hogyan van a baráti körömből, de talán ezzel is csak a saját problémáim elől menekülök. Sőt, biztos. A személyiségem...amíg nem kedzek el lelkizni, addig mindenki kedvence is lehet akár. De elkezdek panaszkodni, besértődni...onnantól megutál mindenki.

De mit tegyek? Annyira üresnek érzem magam...És úgy érzem, ha nem monodm el valakinek, valakiknek, hogy szarul vagyok, és hogy mit hogy gondolok, felrobbanok. Utóbbi időkben tudoásul vettem ezt, és nemnagyon panaszkodom. De a szemem...a kinézetem...ezzel képtelen vagyok mit kezdeni...Emlékszem, még mikor 5 voltam, hogy nem érdekelt...Nem hittem volna, hogy valaha is így megkeseríti az életemet. Csak azért nem fogratom a fejemben az öngyilkosságot, mert várom, mit hoz az élet...miért születtem meg...Boldog akarok lenni...Boldog, de nem találom a megoldást...Mit tegyek? mi erről a véleményetek/véleményük.

Aki szeretne nekem segíteni, beszélgetni velem(nemsok ilyen van) Az kérem írjon üzenetet.:/