Miért nem számítok kamaszként saját jellemű embernek?

Ez a kérdés kicsit fura, de nem tudtam máshogy megfogalmazni.

Van kb. a felnőttek felének egy olyan tulajdonsága a 40 év körülieknek), hogy azt gondolják amilyen én vagyok az valójában a szüleimet "minősíti". Az én esetemben ez jó szerencsére. Aztán ma említette valaki, hogy aki ilyen jó tanuló, meg tehetséges, mint én annak biztos nagyon mögötte állnak a szülei. Hát ezen kicsit bemérgesedtem, mert szerintem amit én elértem azt magamnak köszönhetem és nem a szüleimnek. Jó persze ők annyit megtettek, hogy békén hagytak, hadd érvényesüljek, de igazából szinte egyszer nem fordult elő olyan, hogy foglalkoztatta volna őket az, hogy tanulok-e, meg hogy mennyit. Szinte soha (kivétel mikor a tanár elsőbe szólt hogy gyakoroltassanak velem írni) sem volt olyan, hogy beszabályozták volna, hogy most igenis tanulok és utána kikérdezik. Nem nézegették a füzeteimet, könyveimet sem, az alsós tanárnő is csodálkozott, hogy amit tudok azt nem ők rágták a számba. Aztán amikor felsős lettem elkezdtek teljesen pánikba esni, hogy eddig semmit sem taníottak meg nekem, hogyan fogok majd boldogulni a történelemmel, a biológiával... Akkor előfordult néha, hogy úgymond "kikérdeztek", aminek a vége sírás lett, mert anyám rendszerint kijelentette, hogy a kis feleletem épphogy megütötte a kettest, közben színötös voltam mindenből. Olyan 3 év alatt eljutottak addig a dilemmáig, hogy ha nem tanulok, akkor hogyan vagyok ilyen jó tanuló? Igazából magam sem értem mind a mai napig. Egyszerűen gyors a felfogásom és a sporton meg a szépbeszéden kívül tényleg mindenben tehetséges vagyok. A szüleim meg nem csodálkoznának különösebben, ha azt mondanám: Mától fogva mandarin nyelvet fogok tanulni. Mert azt felelnék: Döntsd el.

És egy csomóan ezt nem bírják felfogni, hogy amit elérek (versenyeken 1. helyezések, hibátlan matektémazárók, stb...), azt magamtól én érem el! Mindig azt keresik, hogy biztos tök sokat gyakoroltathatnak velem a szüleim, meg hogy biztos mögöttem állnak meg támogatnak mindenben.

Hát igen. Apám reakciója: Hogy mész el akkor az országos versenyre, vonattal? Vagy elkísér a tanár, vagy ki... az öö... ez milyen bigyusz is lesz?

Ugyanakkor az sem minősítheti a szülőket, ha egy gyerek rossz képességekkel rendelkezik, vagy magatartásra rossz. Engem az idegesít, hogy így olyan, mintha a szüleim aratnák le helyettem a babérokat, és mindig ők kapják burkoltan az elismerést nem én.