Hogy álltok "igaz-barát" téren? Volt olyan hogy azt hitted ő igenis igaz barát, és mégse?

Én nem vágyok olyanra akivel mindent meg tudok beszélni, én nem akarom a magánügyeim megosztani másokkal, mások problémái meg nem nagyon érdekelnek. Olyan barátaim vannak, ha menni akarok valahova, akkor eljönnek velem és közben tudunk csevegni félkomoly témákról (vagyis nem agyatlan hülyeségeikről, de nem is a magánéletünkről).

Nos az "igaz" barátság nem merül ki ennyibe hogy hogy zenélgettek meg hülyültök. Ha kiáll melleted vagy segít ha bajban vagy akkor mondhatod hogy télleg a barátod.

Én hasonlóan gondolkozok, mint az első hozzászóló. Rengeteg emberrel jóban vagyok, de nem szeretem meghallgatni századszorra is a rigolyáikat, és én sem szeretem elmondani nekik az enyéimet. Kisebb koromban volt úgymond "legjobb barátom", akivel sülve főve együtt voltam, de most nincs, és valahogy nem hiányzik. Ha felhívnak, menjünk valahová, megyek, vagy én hívom őket, de olyan nincs, akire azt mondanám, hogy ő egy igaz barátom. Ráadásul a tapasztalatom szerint a nagyon jó barátaimat sem sajnálom, ha mondjuk úgy alakul, hogy külön kell váljunk (költözés, másik suli, ilyesmikre gondolok). Valójában nem vagyok egy igazi jó barát típus, de mástól sem várom el, hogy az legyen.