Létezik olyan, hogy valaki nem képes a boldogságra, a szerelemre?

Tehát ha ott van előtte a nagy lehetőség, azt is elbénázza, talán önszántából, talán nem. Én úgy érzem, ha vannak ilyen emberek, én is ilyen vagyok. Nem tudom elfelejteni a múlt fájdalmait. Minden mostani bajom is belőlük származik, mert nem tudom túltenni magam rajtuk, és ezt egyszerűen gyűlölöm. Nagyon félénk lettem, zárkózott, falat emelek magam köré, és nem tudom kimutatni a valódi személyiségemet. Egy fiú konkrétan a szemembe mondta, hogy falat emelek magam köré, és nem tud közelebb kerülni hozzám. Tudom, hogy igaz, de elég rosszul esett, mert nem is igazán próbálta leküzdeni ezeket a falakat. Ha csak egyszer megkérdezi, miért vagyok ilyen, talán elmondtam volna neki. És akkor tudta volna, hogyan rombolja le a falakat. De nem. Most nem őrajta kesergek, csak el akartam mesélni, hogy feltehessem a kérdést: lesz valaha is olyan ember, aki megküzd azért, hogy közelebb kerüljön hozzám, vagy csak annyit mond mindenki, "túl nehéz", és lelép? Nem tartom magam csúnyának, aranyos vagyok, okos, művelt, a humorom egy kicsit talán furcsa, de a legtöbbek szerint jó. Tehát nem vagyok akkora pancser, hogy senkinek ne kelljek. Mégis ez van. Akinek meg tetszem, az nekem nem tetszik, mert nem érzem elég jónak magamhoz. Tudom, hogy ez nagyon durva volt, de szerintem mindenki így gondolkodik. Hiába találok olyan fiút, akivel szeretni tudnánk egymást, közénk áll az, hogy a múlton kesergek.

A kérdéseim tehát... Létezik olyan, hogy valaki nem képes a boldogságra, a szerelemre? Lesz valaha is olyan ember, aki megküzd azért, hogy közelebb kerüljön hozzám, vagy csak annyit mond mindenki, "túl nehéz", és lelép?