Úgy érzem, az általános iskolai megalázások, bántások még mindig kihatnak az életemre, folyton visszaütnek, minden fájdalmam belőlük származik. Hogyan hagyjam ezeket az emlékeket tényleg hátra?

Sziasztok!

16 éves lány vagyok. Cigányfaluban lakom, az osztályomban 4 magyar, és 15 roma tanult. A mi osztályunkban én voltam a "lúzer". Nagyon kicsi és gyenge voltam, így már rögtön könnyű célponttá váltam. Rengeteg bántalom ért, testiek és lelkiek is. Elsőben előfordult, hogy bepisiltem, mert olyan undorító és mocskos mosdók voltak, hogy nem igen akartam kimenni oda. Ezért is sokat sértegettek. Állandóan nekem szóltak be. Sokszor kértek tőlem dolgokat, ceruzát, pénzt, kaját, és ha nem adtam, fösvény rohadt ... magyar voltam, és elkezdtek ütni, ha meg adtam, pl. ceruzát, rotringot, direkt elrontották. Az egyik fiú kétszer is felpofozott az évek során, mindkétszer teljesen ok nélkül. Egy másik folyton dobált, rajtam röhögött, ha olyan kedve fejbevágott könyvvel. Mindig nevetségessé tettek. Egyszer dogát írtunk töriből, 8.-ban volt... A padtársam percenként kérdezgetett, ezért a tanárnő elültetett, hogy tudjak dolgozni. Aztán még úgyis tőlem kérdezte a megoldásokat, én meg persze nem tudtam súgni, hiszen első padban, a tanárnő bámul a képembe... Ezért elkezdett beszólogatni, hogy de egy szemét vagyok, stb. A tanárnő rászólt, de már a lány két unokatesója is ott pofázott nekem. Próbáltam védeni magam, de persze nem ment jól. Óra végén már sírtam. Utána jött az ebéd, amikor történetesen pont a három beszólogató mellett ültem volna, de nem engedték. Az egész ebédlő attól volt hangos, hogy "takarodjál innen, nehogy ide merj ülni". A napközis tanár meg még engem bas*ott le, hogy miért nem ülök a helyemen... Egész nagyszünetben a teremben sírtam. Már nagyon elegem volt. A "verésekben" sem a fizikai fájdalom volt a rossz, hanem a megaláztatás. Tettek róla, hogy a méltóságom, bizalmam, önbecsülésem a nullával legyen egyenlő. És ezekről soha senkinek nem tudtam beszélni, még a családommal se, mert velük is olyan semmilyen kapcsolatban vagyunk.

Szóval a baj: ezek a dolgok kihatással vannak a mostani életemre. Egy falat emelek magam köré, aminek hála elvesztettem a szerelmemet (ő is megmondta, hogy falakat emelek kettőnk közé, és nem tudja őket lerombolni). A barátkozás se megy, nagyon szégyenlős vagyok mások előtt. Pedig jó a humorom, okos vagyok, és szerintem szép is. Úgy tűnhet, túltettem már magam ezeken az éveken, de igazából rohadtul nem! Képtelen vagyok a boldogságra... Nem a véletlen miatt, hanem mert minden lehetőségemet elszúrom. Azzal, hogy falat vonok magam köré, félénk vagyok, stb. Ez szörnyű. Mintha maga lennék a megtestesült fájdalom. Nekem is kijárna egy kis boldogság, nem csak azoknak, akik meg sem érdemlik, és nem értékelik. Most úgy érzem, sosem leszek boldog. Tudom, hogy nagy részben az én hibám.

Van egy legjobb barátnőm, de már vele se tudom, hányadán állunk. Ő most nagyon boldog, meg is érdemli... De úgy látom, nem értékeli, és egyre többet akar. Egyik este kb. ennyi volt az msn beszélgetés: ő: "jajj, annyira szeret, ez olyan rossz brühühü". Tudta, hogy én meg aznap láttam utoljára azt a fiút, akit szeretek (tényleg, elköltözött), de még annyit se kérdezett hogy amúgy te hogy vagy? Két és fél óra után került szóba, hogy egyáltalán létezek, azis az én jóvoltamból. Az hiszem, könnyebb lenne teljesen egyedül.

Szeretnék boldog lenni. Szeretném, ha ahelyett: "igazad volt", inkább azt hallanám: "virulsz a boldogságtól". Néha tényleg csak ennyinek érzem magam: az okos, racionális, mindig mindent jobban tudó lánynak. De ez már nem elég. Mit tegyek?