Úgy érzem vakvágányra futott az életem, mit tegyek?

Az életem nagy része hibás döntésekből kudarcokból és feladott küzdelmekből áll. Szeretnék változtatni, de elértem egy olyan pontot ahol már nem tudok kitörni, ennél lejjebb már csak a hajléktalan van. Nincs munkám nincs pénzem, anyámmal élek, de neki sincs pénze. Amikor lehetett volna nem tanultam, máig nem tudom mi a célom az életben és ennyi idősen már nehéz elölről kezdeni. A barátaim szép lassan elhagytak, hogy én vagy ők a hibásak már azt se tudom, a családom is kirekeszt engem. Az egészségemet is nagyon elhanyagoltam. Szeretnék végre önállóan megállni a lábamon, de azt veszem észre hogy mindenhez pénz kell ahhoz hogy pénzt keressek is pénz kell, vagy valami lehetőség. Amikor még voltak lehetőségeim mindig valami jobbra vártam, mondjuk úgy el voltam kényeztetve. Nem is érzem magam férfinak, az önbecsülésem a béka segge alatt van, és hatalmas kisebbségi komplexussal küzdök. Akárhányszor átgondolom nem látom a kiutat, csak a remény maradt hogy még fordul a kocka, nem akarok olyat mondani hogy öngyilkos leszek, mert nem lennék rá képes, de néha azt érzem hogy az a jobb megoldás. Úgy érzem egyedül már nem bírom, és nincs kire támaszkodni, magamnak kerestem a bajt azt hiszem. A mindennapjaim a féle vegetálássá váltak, élek is meg nem is. Annyi mindent szerettem volna az életben, de egyre jobban kezdem elveszíteni a reményt hogy még valaha el fogok bármit érni az életemben. A sok kudarc megkeseredetté tett, amivel még inkább taszítom az embereket magam mellől.

Nem tudom mi tévő legyek, ha más életéről van szó simán látom a kiutat, de a magaméban csak zsákutcákba ütközöm.