Normális vagyok? : /

Szociológus, szociálpedagógus is jó pálya lenne neked.

Pl. családsegítőként jóformán csak depressziós emberekkel, beteg/problémás gyerekekkel, meg majdnem-hajléktalanokkal kéne beszélgetni, és segíteni nekik.

Esetleg kicsit később, ha még mindig érdekel a dolog, tudsz önkéntes munkát vállalni, mindenhol örülnének neked. :)

Szerintem ez nem feltétlen jelenti, hogy ilyen pályára kell menned, de mindenképpen erény. Én nem mindig bírom depressziós emberek körül, nem azért mert nem érdekelnek vagy nem akarok rajtuk segíteni, hanem azért mert hallgatni őket bennem is levertségeet és akár fizikai fáradtságot okoz. Ha te képes vagy úgy beszélni valakivel, hogy a rosszkedve nem ragad át rád, akkor ez egy nagyon jó tehetség, és hasznos lehet abban hogy tisztán láss és sok ismerőst szerezz.

Azért ne felejts el néha sikeres emberekkel is beszélgetni. :) Ha a szerencsétlenek segítése a célod, akkor rajtuk láthatod hogy mi lehet az ami viszont esetleg működik.

Akkor hajrá a terveiddel!

Ilyen érdeklődéssel, indíttatással szociális pályára!

Orvostól, pszichológustól kezdve ápolónőn, stb-n át... Ami majd összejön, de még őrült sokat tehetsz, hogy a legvadabb terved jöjjön össze.

Nyári önkéntes munka segíthetne

és 20 éves vagyok, és nagyon érdekelnek idegen emberek sorsai, miért vannak ott ahol, és ők mit gondolnak mi miatt, mivel tudnék segíteni...

Nálam ez úgy kezdődött, hogy egyszeriben már nem a boldog emberekről írtam novellákat hanem a drámaiságról az elveszett emberekről a hajléktalanokról, a elmegyógyintézeti életről és képzelt riportokat szőttem stb. Mára már a tettekig is eljutottam