19 éves vagyok, és úgy érzem, hogy semmi értelme nincs élnem. Más is élt át ilyen válságot?

19 vagyok. Most fogok érettségizni, és megyek továbbtanulni. A problémám az, hogy itt vagyok 19 évesen, és SEMMIT nem értem el az életben. Ha leteszem az érettségim, mehetek szalag mellé dolgozni, mintha lenne 8 osztályom. Letettem két középfokú nyelvvizsgát, de minek? Használni nem tudom a nyelvtudást. Felvételinél annyit ér, minthogy egy ismerősöm apjának jó összeköttetései vannak, és kapott papírt, ami alapján kap plusz 50 pontot továbbtanulásnál. Az osztályomból mindenki azt várja, hogy vége legyen már az évnek. A padtársammal (aki azt mondja, hogy igaz barátnőm, mégis a születésnapomra egy boldog szülinapot sem mondott) nem tudok beszélgetni, mert állandóan olyan feszült a tanulás miatt. Az iskolán kívüli barátnőim nem értenek meg, mert egy kicsit nyíltabb lettem az utóbbi pár hónapban. Itthon érzem, hogy nem is igazán szeretnek. A szüleim azért nevelnek, ruháznak, etetnek, mert muszáj. Azt mondják, hogy szeretnek, de érzem, hogy tárgyként kezelnek. A nővérem pszichés beteg, az öcsém már azt várja, hogy koleszos legyek, és az övé legyen a szobám. 19 éves létemre, nem volt még párkapcsolatom. Egyszer jártam egy nagyon kedves sráccal 2 hetet, de dobott távolság miatt, de azóta is kínoz a barátságával. Most is próbálkozok egy sráccal, de csak nyűglődök. A szüleim megállás nélkül hangoztatják, hogy legyen eszem, ne adjam magam neki oda korán, majd egy év múlva. A mamámnak ennyi idősen már gyereke volt, anyukám már házasságban élt. Én mit tudok felmutatni? Semmit. Egy senki vagyok. Ha meghalnék, eltemetnének, a temetésemen még ott lennének udvariasságból az emberek, de igaz könnyet nem sokan ejtenének értem. Annyira bánt, hogy ide jutottam. Egyedül vagyok, de nagyon. Csak arra vágyom, hogy valaki szeressen, elfogadjon. De senki nincs. Vágyom arra, hogy valaki törődjön velem, hogy megöleljen, érezzem, hogy számíthatok rá. De nincs egy ilyen biztos pont az életemben. Aki ismer, az azt látja, hogy megvan mindenem, szerető családom, barátaim. De sajnos ebből semmim nincs meg.

Egyedül vagyok ezzel az érzéssel? Valaki érez hasonlót?