Volt már öngyilkossági kísérletetek? Mi vett rá, mit tettetek, és végül miért nem sikerült? Hány volt? Mi a véleményetek róla utólag, és ha valaki megtudta, miként reagált rá?

"Olyan furcsa ez a "nagy öngyilkossági kedv"mostanában.Tudom,hogy van egy időszak,amikor fokozottabban jelentkezik(kamaszkor)azt pedig már a saját bőrömön érzem,hogy lehetnek olyan súlyosnak látszó gondjaid,amiből az akkori helyzetedből semerre nem látsz kiutat.De miért gondolunk ilyenkor a megsemmisülésre?"

Mert leszarnak minket. Rohadt nagy bajokat eredményezhet az ember életében, ha a szülei nem tudják, mi a dolgok, hagyják, hogy nőjön, mint a dudva és nem ültetik le beszélni, nem néznek a szemébe. És az is, ha egy közösség kollektívan levegőnek nézi.

"Igaz,az egy megoldás,de nem az életünk megoldása,és legkevésbé a problémáé.És nyilvánvalóan egészen érdekes meglepetések várnak minket,ha mégis meglépjük és végigvisszük a dolgot."

Pontosan ezért teszik sokan, mert ezzel végre ki lehet nyitni a vak, orrukig nem látó hülye emberek szemét, hogy valami probléma van. A szülők megértik talán, hogy egy értékes gyerek élete a tét, akinek szüksége lenne arra is, hogy neveljék és foglalkozzanak vele.

Én nem szoktam válaszolni a kérdésekre,de most valahogy felkeltette az érdeklődésemet ez a kérdés...

Szerintem az az ember,aki elítél valakit az öngyilkosságért,nem normális. Nem tudhatja mi vitte rá az illetőt. Engem is kezeltek majdnem három évig. Ez alatt kétszer próbálkoztam meg. Az első után semmi változást nem éreztem,de a második nagyban befolyásolt. a bátyám mentett meg. hogy hogyan történt,azt hosszú elmesélnem,de a lényeg,hogy onnantól egyre jobban lettem. Minden megint úgy szebb lett. És most bárki elmondhatja,hogy divatemo...stb. De soha nem fogja megérteni. Eltelt több mint egy év és most éppen nem kezelnek ugyan,de nem olyan régen már önként mentem be. ha hasonló dolgokon gondolkoznál,akkor szerintem te is jobban jársz! és jobb ezt megbeszélni valakivel! mindig!

Nos nekem volt öngyilkossági kísérletem kb fél, bár már lassan 3/4 éve. Beszedtem 2 levél gyógyszert és vártam a csodát, hátha csak szépen elalszok és minden jobb lesz. Aztán 1 hétig otthon feküdtem, senki nem tudta hogy mi bajom, mindez egy vasárnapi nap történt és másnap hulla fehér voltam és iszonyú gyenge, aztán kb másfél-2 nap múlva rókáztam is éjjel, ami megkönnyebbülés volt. Amikor visszamentem a suliba mindenki azt hitte valami kis nátha vagy hasonló miatt maradtam otthon, mert az utóbbi pár évbe ha lelkileg rosszul éreztem magam inkább otthon maradtam és azt mondtam rosszul érzem magam hányingerem van stb. Pedig csak szükségem volt egy kis csendes magányra. Pontosan nem tudom mi vitt rá pont az nap, talán mert másnap épp hétfő volt, talán mert nem akartam egy újabb hetet a suliban. A sulim elég nehéz, barátaim vannak és akkor még párkapcsolatom is volt, de talán az volt a baj hogy középiskola eleje óta gyűlt bennem az elfojtott feszültség. Mindig csak magamban sírok, mindig úgy érzem én soha semmiben nem leszek a legjobb, mert látom hogy mindenki más körülöttem már elért valamit. Engem meg semmire se tartanak, legfeljebb a barátaim szeretik a humorom, meg szerintük szép vagyok, meg szeretnek velem bulizni, de semmi több...valahogy mintha a belsőm sem ők nem ismernék sem én igazán. Bár ha igazán vissza akarom vezetni az okokat a befelé fordulásom általánosba kezdődött nagypapám halálával, azóta gondolkodok azon vajon mi lehet odaát stb. Aztán középiskolába belebolondultam egyik osztálytársamba, ami sajnos még mindig tart, de persze ő ezt nem viszonozza, viszont szerencsére szemét sosem volt velem. Szóval már akkor az első évben szerettem volna ha rám figyelnek és foglalkoznak velem, osztálytáborba mindenki tudta milyen gondolataim vannak, szóval kedvem lett volna fölkötni magam vagy beszedni valamit (azokról a beszólásokról nem is beszélve hogy úgy sem mered, ami a legrosszabb ilyenkor) .Aztán utána kb 2 évig egész nyugiba voltam és igyekeztem pozitívan látni mindent, majd volt egy párkapcsolatom aminek már ugye vége, közbe szüleim külön költöztek(bár valahogy ez nem viselt meg annyira). És most megint hegyről völgybe ingadoznak az érzelmeim, az érzéseim. Várom az egyetemet hátha ott jobb lesz, de közbe kedvem lenne inkább hagyni az egészet. Elmondani jó pár hónap után mondtam el egyik barátnőmnek akivel lelkizni szoktam, nem is tudom hol lennék nélküle. Hát ja..megijedt, meg sokat beszélt velem, kérdezte hogy miért ilyesmi..Akkori barátomnak meg másnap mondtam el talán, ő konkrétan sírva fakadt és teljesen kész volt, ő is a miértjére volt kíváncsi meg megölelt aztán, de közbe meg le is szidott...Nos bocs hogy ilyen hosszúra sikeredett, de rövidebben nem igen tudtam volna ezt leírni.

18/L

Igen, volt háromszor, gyógyszerekkel. 52 éves hajléktalan vagyok, senkim nincs. Nem akarok az utcán élni.

Ha valaki valóban tud biztos módszert, igazán segíthetne.