Miért szeretek állandóan különbözni?

Kíváncsi lennék arra, hogy miért érezhetem folyton szükségét annak, hogy különbözzek. Ha bunkók közé krülök, akkor kifejezetten a legkifinomultabb stílusomban nyilvánulok meg, mintegy kicsit lenézvén a bunkóbbakat. De ha afféle halkszavú, visszafogott, entellektüel társaságban vagyok, akkor meg szeretek kicsit harsányabb lenni és mindenáron más lenni a többinél.

Ez így volt már kisgyerek koromban is, amikor a sorba lerakott cipőket mindig megfordítottam és azt kiabáltam: "rondasorba". (szüleim mesélték)

Aztán iskolában is mindeig a széllel szemben pisiltem. Ha a többiek nyaliztak egyik vagy másik tanárnak, mert tartottak tőle, nekem azzal volt a legnagyobb a pofám. Ha a többiek zenei ízlése a diszkó volt, akkor én alternatív voltam. De ha nagyon alter társaságban voltam és sikk volt berúgni, akkor én voltam az absztinens jófiú, de osztálykiránduláson, ahol elvárták a disztingváltabb viselkedést, na ott berúgtam mint a csacsi.

Aztán felnőttkoromra is azt tapasztaltam, hogy mindig szeretek ellenkezni a "fősodor"-ral. Szerencsére ezt sokan az előnyömnek tartják, hogy határozott és erős egyéniség vagyok, aki a saját útját járja. Amúgy én is így gondolom és igyekszem eszerint élni. De a lelkem mélyén mindig jól esik különbözni, nem átlagosnak lenni.