Miért érzem azt hogy önmagam elfogadása nem elfogadás, hanem inkább beletörődés lenne?

Hát, figyelj, ez olyan dolog, hogy mindenki kap egy laposztást, a legritkábban tökéleteset, és aztán abból lehet játszani. Ha valami nem tetszik, és van módod arra, hogy megváltoztasd, és még fontos is neked az a dolog, hát rajta, ne add fel...

De annak nincs értelme, hogy a fejed a falba verd, hogy neked a túloldal kell. Ezt is meg kell tanulni, van, akinek könnyebben megy, sőt, van, akinek túlságosan is könnyen - de van, akinek felnőtt korára sem sikerül elsajátítani.

Van, amin nincs értelme keseregni, ahogy azon sincs, hogy nincsenek szárnyaink és nem tudunk repülni. Ez van - ezt el kell fogadni.

Én olyan embert is ismerek, aki azért boldogtalan, mert túl magasak az elvárásai. Saját magával szemben is, és a világgal szemben is. És persze egyik sem felel meg a tündérmesének, ami a mérce lenne. Sem a világ, sem önmaga. Gyűlöli mindkettőt. Szerinted ez jó megoldás a problémára? Nem értelmesebb "beletörődni", hogy nem tündérmesének vagyunk a szereplői, hanem "csak" a való életnek???

pedig a 2. mennyire jól mondta és lepontoztátok,

kérdező, a tanulási folyamat pedig nem úgy zajlik hogy majd jön valaki és megmondja, hogy ezt és ezt kell, hanem neked kell megértened hogy ez van, mivel innentől kezdve nem sokat tehetsz ellene ,el kell fogadni mert ez a LEGJOBB MÓDJA A BOLDOGSÁGNAK, abban az testben és lélekben kell jól érezned magad amit kaptál, nem azt kell bizonyítanod hogy milyen jó lenne szépnek/jóképűnek/okosnak lenni, és ki az a "mafla" aki ne akarna boldog lenni? :D