Mért van az hogy csak én érzem úgy hogy egyedül vagyok?

Szüleimnek és az állítólagos barátaimnak és osztálytársaimnak azt mutatom hogy vidám vagyok és optmista... nem fejtem ki nekik a gondolataimat .. a szüleim kb. 70%-ban nem is ismernek. Felszínesen ismer mindenki. Nem vagyok képes megnyílni, mert sok dolgot annyira másképpen látok.. szeretek magamban elmélkedni és tervezgetni... világmegváltó beszélgetéseket írogatok magamban és megpróbálok minden nézőpontot szemügyre venni. Sokszor leállok egy kis szárazfű csomó elé mert gyönyörűnek találom, és ha lenne nálam fényképező biztos képeket készítenékróla. AZt veszem észre hogy az emberek nagyrésze elsiklik a kis szépségek mellet és nemtudják értékelni a kis részleteket. Szerintem sok ember elfelejt élni mintha gépek lennének.. előre beprogramozott gépek

=( azt érzem hogy sokan nem mernek ellent modnani a tömegnek és a csorda ösztönnek... Mindenki szid mindenkit olyan felületes dolgok miatt mint pl. vallás és politikai hovatartozás miatt. Akit tudnak azt beskatulyázzák... Az lenne a legjobb ha mindenkiben lenne egy kis csepp nyitottság meg együttérzés... amúgy néha azt érzem hogy lehet valami lelkibetegségem.. nemtudom mért... de elakarok tűnni ebből a világból... nem akarom nézni ahogy tönkre teszik egymást az emberek a korlátoltságukkal.. nagyon széygellem azt is hogy ebbe a tinikorosztályba tartozok... annyira utálom... majdnem minden velem egykorúnak a facebook és az msn körül forog az élete... egyszer halottam amint osztálytársam ezt modnja magáról nagybüszkén: az életem fele a telefonom a másik meg a számítógépem

ez olyan szörnyű...

én csak alkotni szeretnék egész életembe..és letenni valamit az asztalra ... és küzdeni szeretnék a maradi gondolkozásmód ellen... csak ezt szeretném az élettől... az sem érdekel ha nem lesz férjem se gyerekem..engem ne kössön meg semmi és senki ... szabad szeretnék maradni.. tudom nem vagyok művészlélek se művész ... nem érdemeltem ki hogy ezt a szót hazsnáljam magamra...lehet most úgytűnik mintha egy kis kamazskori lázadás lenne, de tudom hogy én iylen maradok.. sokmidnent már kiskorom óta tudok ... Nemtudom hogy lehet-e valamilyen személyiség zavarom vagy valami, de sokszor azt se tudom hogy milyen nemű vagyok.. néha elkezdem a falat kaparni mert oylan nagy a hangzavar a fejembe amit nemtudok leállítani.. néha azt kívánom magamnak hogy bárcsak meddő lennék majd felnőtt koromban hogy még véletlenül se legyen gyerekem ..

Megkötve érzem magam, és megkötve érzem az emberiséget... mintha mindenkinek a ynaka kötélben lenne, és arra várna hogy kirúgják alóla a sámlit.. akármennyire is küzdök a kötél ellen egy melletem lógó visszaránt és azt mondja hogy ez a sorsunk...