Miért rossz az önsajnáltatás?

Hogy jó-e az önsajnáltatás, azt úgy tudod jól megítélni, ha megnézed, hogy a történelemben hány embert tartunk számon azért, mert nagyszerű önsajnáltató volt. Nyilván ezért senkit, ha valakit, akkor nem ezért, hanem ennek ellenére.

Úgy is meg lehet közelíteni a dolog jó vagy rossz jellegét, ha elképzelsz egy olyan világot, ahol mindenki sajnáltatja magát. Az mennyire lenne jó világ?

De a helyzet az, hogy ami elmúlt azon változtatni nem lehet. A jövő meg nincs itt, a jövőre a jelen döntéseivel és tetteivel tudsz hatni. Az ember ilyen szemszögből négyféleképpen tudja elrontani az életét:

- A múlton rágódik, hogy miért nem ezt vagy azt tette, mondta stb…

- A múltba réved vissza, hogy milyen jó volt, mikor még…

- A jövőtől retteg, hogy ja, mi lesz vele, ha…

- A jövőről álmodozik, hogy milyen jó lesz, ha egyszer majd…

A vizsga előtt álló diák rágódhat azon, hogy miért nem tanult a múlt héten, meg milyen jó volt, mikor még nyári szünet volt. Retteghet attól, hogy meg fog bukni, meg álmodozhat róla, hogy mennyit fog keresni, ha végre lediplomázik. Az a baj, hogy mind a négy esetén elmulasztja azt, amit valóban tennie kellene: tanulni, felkészülni a vizsgára, a könyvére, jegyzetére koncentrálni.

A múlt fontos. Fontos, hogy megértsük a döntéseinket és azok következményeit, ebből levonjuk a tanulságokat, hogy mit csináltunk jól és mit csináltunk rosszul. Ez segít abban, hogy a jelenben bizonyos utakra ne lépjünk rá, viszont megtegyünk szükséges cselekedeteket. A jövő is fontos, azt is mérlegelni kell, hogy mi az a cél, amit elérni akarunk, mi az a potenciális jövő, amit el akarunk kerülni.

De élni most élünk, most kell meghozni a megfelelő döntéseket. A múlt tanulságaiból és a kitűzött jövőkép alapján, de itt és most tudjuk a „sorsunkat” alakítani.

Na az önsajnálat az pont ennek az ellenkezője. Nem szünteti meg a fennálló problémát. Általában nem járul hozzá ahhoz, hogy a probléma mibenlétének, okának összefüggéseit feltárja, hogy a jövőben esetleg elkerülhető legyen a hasonló probléma kialakulása. Nem teszi jobbá a jövőt sem, mert nincs érdemi tevékenység, cselekedet. Elfecsérelt idő, elmulasztott lehetőség, hogy valami érdemi dolgot kezdjünk az életünkkel. Lehet, hogy perpillanat azt az illúziót kelti, hogy jobban érzed magad, de valójában nem javít semmit az életeden, de lehet, hogy az elmulasztott tettek, döntések miatt inkább csak rosszabbá teszi az életed. Az önsajnálat pusztán csak az érzelmeknek az értelem fölé kerekedése, ami általában nem szokta jó irányba vinni az embert.

Az önsajnálathoz képest az önsajnáltatás annyival rosszabb, hogy az egy másik fél aktív részvételét igényli, aki szintén az idejét, energiáját áldozza rád úgy, hogy közben általában nem segít feltárni a múltbéli hibák okát, nem segít a tanulságok levonásában, nem segít hozzá, hogy itt és most jobb döntéseket hozz meg, jobb tetteket hajts végre. Az, hogy jobban érzed magad, az azzal jár – és ezért érzed magad jobban –, hogy a másik meg – mivel van benne együttérzés – egy csipetnyit rosszabbul érzi magát, egy kicsit helyetted hordja a keresztet. Ezzel nem önmagában az a baj, hogy önző dolog, hanem az, hogy tulajdonképpen mindkét ember életéből elrabolja azt a lehetőséget, hogy megragadja a jelenben rejlő lehetőségeket.

Amúgy pont emiatt a másik fél idővel már nem akar bevonódni a te problémádba, inkább kerülni fog, igyekezni fog kevésbé együtt érezni veled. Főleg akkor, ha azt látja, hogy ugyanazokból a hibákból fakadóan kerülsz ugyanolyan szituációkba. Együtt lehet érezni egy ember fájdalmával, aki megégette magát a vasalóval. De sokkal nehezebb együtt érezni egy olyan ember fájdalmával, aki az elmúlt egy évben már tizedszer égeti meg magát a vasalóval.

~ ~ ~

> Miért kell ebben a világban mindent magunkban tartani?

Ez hamis dilemma. Lehet úgy megosztani az érzéseidet egy másik emberrel, hogy az nem válik önsajnáltatásnak, lehet érdemi, tanulságokkal szolgáló beszélgetés is belőle.

Lehet azt mondani elcsukló hangon, hogy: „Engem úgy megbántottak. Olyan rosszul érzem magam. Pedig nem ezt érdemeltem. Stb…”. Ez önsajnáltatás, amire azért a legtöbb ember úgy reagál, hogy „Ne szomorkodj, nincs semmi gond, velem is történt már hasonló, gyere, megsimogatom a buksidat, stb…”.

Meg lehet azt mondani, hogy „Én megbántva érzem magam. Az történt, hogy… És erre azt mondta, hogy… És én ezt végtelenül bántónak érzem… Persze hozzá kell tenni, hogy előtte az történt, hogy…”. Erre már lehet azt mondani, hogy „Oké, de ha az ő szemszögéből nézed, neki az a szempontja, hogy… Oké, de ő nem tudott arról, ami miatt téged ez sokkal jobban érint… Igen, lehet, hogy egy kicsit te reagáltad túl a dolgot. Én ezt vagy azt tettem, mondtam volna, hogy…”. Nem kell elérned, hogy kvázi a másik is megbántva érezze magát, kifejtheted az érzéseidet úgy is, hogy nem demonstrálod őket, csak beszélsz róla. Így van lehetőség arra, hogy a helyzet kialakulásának az okait is megértsd, esetleg kapsz valami tanulságot, hogy a jövőben hogyan csináld máshogy, hogy ne menj be újra ugyanabba az utcába.

Az érzésekről, érzelmekről beszélni nem jelent feltétlenül önsajnálatot. Az önsajnáltatás inkább egy monológ, aminek a célja, hogy a másikból bizonyos érzelmi alapú viszonyulást sajtolj ki. Az érzelmekről való helyes diskurzus meg az, mikor kérdéseid is vannak a beszélgetőpartner felé, valóban érdekel, hogy a másik hogyan látja a te helyzetedet, jobb-e az ő nézőpontja, magadévá tudod-e tenni az ő nézőpontját.

Persze a te döntésed, hogy pillanatnyi érzelmi „nyugtatót” akarsz-e csak, vagy egy olyan diskurzust, aminek tanulsága van, amitől esetleg egy picit bölcsebbé válhatsz.