Mi volt az eddigi legnagyobb nehézséged az életben és hogyan tudtál túllépni rajta?

Egy bántalmazó "családban" (inkább életközösségnek nevezném) nevelkedni.

Lehúztam a rolót, alatta+utána passzív és zárkózott, kicsit később valószínűleg depressziós lettem.

Ekkor restartot vehetett az agyam.

De még így is szívás volt a kamaszkor. Mindennel próbálkoztam, semmi sem sikerült.

21 évesen találkoztam egy lánnyal aki kimozdított mindebből.

Őt hamar elvesztettem.

Ez volt az első "igazi" csapás. A kérdésed értelmében talán a második.

Addig természetesnek vettem, hogy minden sz*r :)

Azóta a jó dolgokra törekszem, leginkább a saját utamat járom (és nem keresem, mert megvan), jót mosolygok a "komoly" dolgokon, emiatt könnyednek és viccesnek, sajnos néha könnyelműnek és lenézőnek is szoktak tartani.

Az igazi okokat pedig csak én tudom...

Az utóbbi években egyébként kb évente ért nagyon komoly, személyes veszteség.

Például szétmentem a barátnőmmel és mire ráeszméltem volna, hogy mi történt, már egy másik palival volt.

Az én módszerem szerint ilyenkor igenis "leáll az élet." Volt, hogy nem mozdultam ki hetekig stb. Meg kell élni, át kell lélegezni a veszteségeket/nehézségeket.

Remélem olvasod vagy bárki akinek ez segít.

Két és fél éve volt.

Drogfüggőség, két gyerek utáni válás, anyagi nehézségek, az egész jövőképem összeomlása, tartozások. Már a munkahelyre sem jártam be. Utolsó hitelezett kábítószerem elfogyasztása után pedig, ahogy elkezdtem kijózanodni jöttek a felismerések, hogy hatalmas slamasztikában vagyok. Aznap emlékszem, hogy a gyerekekkel sem találkoztam, mert nekem fontosabb volt a kábítószer. Szégyelltem magam. gyűlöltem magam. Főbe akartam lőni magam apám pisztolyával. Ekkor voltam 32 éves.

Letérdeltem és imádkoztam Jézus Krisztushoz. Beismertem, hogy eltoltam az egész életemet, pedig szép is lehetett volna. Olyan szinten menthetetlennek éreztem magamat, hogy tényleg az öngyilkosság tűnt az egyetlen megoldásnak. De kértem az Urat, hogy adjon belém erőt, csak annyit, hogy higgyek. Sírtam, szó szerint padlón voltam. De imám meghajlgattatott. Erőt éreztem magamba áramolni. olyan erőt, amilyet azelőtt elképzelni sem bírtam volna. Pillanatokon belül kijózanodtam, elmúlt a sóvárgásom és felálltam a földről. Azt szavakkal nehéz leírni, hogy mit éreztem. De kedvet kaptam, hogy folytassam az életem. Olyan tisztán láttam a megoldásokat, mint még soha.

Ezt követően mivel így megtapasztaltam a létezését, elhatároztam, hogy boldog, boldogtalannak elmesélem, hogy milyen nagy csodát tett velem az Úr és hogyan hozott vissza az életbe. Faltam a Bibliát, kutattam Istent, és bölcsességre leltem, ami átsegített a legnehezebb döntéseken. Igaz, hogy 4 hónap után visszaestem, újra fogyasztottam kábítószert, de már nem voltam egyedül. Tudtam, hogy velem van az Úr és elmentem egy rehabra. Új barátokra leltem, új dolgokat próbáltam ki, megtanultam kezelni a drogfüggőségem. Lemondtam minden közös szerzeményünkről és elváltam a volt nejemtől, de a gyerekekkel tartom továbbra is a kapcsolatot. Most ismét ugyanott dolgozom, mint azon a napon 2 és fél éve, de már feljebb léptem a ranglétrán is és élvezem a munkámat, szeretem az embereket, megtanúltam kizárni és átalakítani a gyűlöletet. gazdagnak érzem magam, noha nincs sok pénzem. Élek. Baszki élek.

Jár a kocsi, van hol lakni, van hova bejárni melózni, vannak barátok, van család, akik jó helyen vannak, minden megvan. Eddig is megvolt minden, csak vak voltam és nem láttam. A hála a kulcs. Érdemes mindent hálával fogadni.

Nekem nem volt motivációm már ahhoz, amit csináltam az elmúlt 6 évben. Nem találtam helyemet a szakmában, nem szerettem csinálni, a továbbtanulás előtt álltam pont, és a felvételimet se adtam le a fősulira. Úgy voltam vele, hogy abbahagyom és keresek más "büfészakot". Tényleg, eszméletlen rosszul éreztem magam, mert nem tudtam mit kezdeni az életemmel, nem láttam a jövőmet semmiben. A tanáraim sem segítettek sokat ebben, inkább csak még jobban elvették a kedvemet. Nem akartam bevallani magamnak sem, de így visszagondolva enyhén depressziós lehettem.

Aztán a felvételi jelentkezési határidő után jött egy új tanárom, aki kiskoromban tanított párszor, külön óráim voltak vele, és felkarolt. Végig gondoltam az egészet és rájöttem, hogy nekem ez az utam, ezt kell végig járnom. Nekem csak ez az egy volt az életemben, amihez értek és amit igazán magaménak tarthattam. Hogyha nem jött volna az a tanár, akkor most nem tudom hol lennék, mert tényleg csak az kellett, hogy egy kicsit seggbe rúgjanak hogy ébredjek fel végre. Azóta úgy fogom fel, hogy nem véletlenül történnek a dolgok úgy, ahogy, mindennek oka van. Fiatal vagyok még, de nekem ez volt a legnagyobb válságom eddig.