Az ember hogyan szokja meg, hogy sosem lehet önmaga?

Néhány ember ''ismer.'' Mindegyikük másik énemet ismeri, senki sem ismer vagy látott még ''egészben.'' Értsd úgy, hogy például másképpen lát Téged az édesanyád, mint a párod, vagy akár a gyermeked.

Én mindenkinek hazudok magamról, máskülönben már réges rég egyedül lennék. Mindenkinek mást mondok, ha nem így lenne, a szüleim kitagadtak volna már évekkel ezelőtt, a párom elhagyna, sőt még a szeretők is leléptek volna tőlem. Szegény párom tudná, hány emberrel csaltam meg...

Senkinek nem merek magamról beszélni, mert vannak sokkal durvább dolgaim is, amit ide sem merek kiírni.

Folyton hazudnom kell, de csak így tudok önmagam maradni.

Ez az a kategória, hogy még egy pszichológussal sem mernék őszinte lenni.

Annyi énem van, ahány szeretőm, ahány családtagom, ahány kívülálló ismerősök. Ha mindegyiküket összezárnánk, úgy hogy nem tudja egyikük sem, hogy miért, és valamelyikük elkezdne engem jellemezni, nem ismernének fel. Ha egy másik emberke szintén elkezdne rólam beszélni, vele sem tudna senki sem azonosulni, egy teljesen ismeretlen személy lennék a számára, és ha a végén kiderülne a dolog, teljes mértékben ellentmondásba keverednének, mert semmit sem tudnak rólam, még az anyám sem. Mondok jobbat: még én sem.

Teljesen szét vagyok esve, zavart az elmém, nem tudom senkinek sem elmondani, mert úgy kezelem a dolgot, (minden egyes énemet) mint egy hatalmas titkot, amit ha megfejtenek, az megöl engem.

Néha hozzászokom a gondolathoz, hogy egyszerre minden és mindenki vagyok, és egyben egy nagy senki, akit senki sem ismer.