Miért vigyorgok, ha kínos vagy negatív, szomorú dolgot kell mondanom?

Leszögezném, hogy ilyen helyzetekben nem örülök egyáltalán és nem vagyok boldog. Épp ellenkezőleg, nagyon rosszul érzem magam, a szám mégis vigyorra áll és nem tudom abbahagyni, amíg mondom.

Az "átlag hétköznapokban" például a párommal való veszekedésnél fordul elő, mikor eléggé kiéleződik a helyzet, és sírhatnékom van belül, akkor kívül vigyorgok. Annyi szerencsém van, hogy a párom már tudja, hogy ezt nem direkt csinálom, ezért nem veszi magára.

Viszont szeretett nagymamám kórházba került, idős, nagyon aggódok miatta. Mikor kérdezik, szabályosan küzdenem kell, hogy ne vigyorogjak, pedig valójában iszonyúan szomorú vagyok, sőt, letargikus, mert olyan korban van, hogy csoda lenne, ha onnan még hazatérne.

Mi bajom van? Mit tudok ezzel csinálni? Fogalmam sincs, hogy vagy miért alakult ez ki bennem!

Van más is így? Ha igen, ő mit tudott kezdeni vele?

(Nem tudom, jó kategóriába tettem-e, vacilláltam, hogy a Mentális egészség menüpontba rakjam vagy inkább ide...)