Vajon miért viselkedtem így?

Kicsit hosszú lett, bocsánat. ^^"

Mikor kicsi voltam, és amennyire vissza tudok emlékezni, akárhányszor nagyapámmal beszéltem, csak kiabáltam. Egyszerűen úgy jött, pedig ő nem kiabált soha (velem legalábbis tényleg soha). Na persze amikor felidegesített egyszer-kétszer (a hülyeségeivel), akkor meg azt hittem, hogy morzsákra robban az agyam.

Már ahogy válaszoltam, automatikusan átkapcsoltam kiabálásra. Nem egyszer észrevettem, hogy nem is akartam kiabálni, de még is azt teszem. És csak vele volt így.

Időközben kinőttem, vagy mi, már vagy 6 éve normálisan beszélek vele.

Most meg az van, hogy csak halkan szoktam beszélni, amikor meg mondja valaki, hogy "nem hallom", vagy "nem értem" - legtöbbször édesanyám - akkor már pár fokkal dühösebben válaszolok - így hangosabban sikerül a mondandóm ugye, de akkor sem megyek el kiabálásig. Nem megy. Az osztályban szerintem normális hangerővel beszélek, de az élénkebb osztálytársak néha megkérdezik, miért vagyok olyan csendes? Könyörgöm, nem ordíthat mindenki! De akkor is, azzal tisztában vagyok, hogy van amikor hangosabban kellene beszélni...

"Allergiás" lennék a kiabálásra? Mert nagyapám sokszor összekapott nagymamámmal, vagyis nekem soknak tűnt. (Legtöbbször pedig ettem közben, és sírva ordítottam, hogy ne kiabáljanak már. Utálom is, ha nem hagynak nyugodtan enni. És lehet, hogy akkortól.)

Amikor a szüleim veszekednek, akkor pedig megijedek, és arra gondolok, hogy ugye nem fognak elválni? Tudom, hogy ez még egyáltalán nem jelent ilyesmit, de akkor is olyan rossz olyankor. Minden biztonság kipárolog a lakásból.

Mondjuk az, hogy így reagálok a kiabálásra, magyarázat lehet a mostani viselkedésemre, de akkor meg mi volt régen? Ezt nem tudom hova tenni.