Miért szenvedek egész életemben?

Gondolj arra, hogy ez nem mindig lesz így. 10 év múlva hol képzeled el magad?

Nem kell sokat kibírni a suliban. Ha felnősz, elköltözöl, dolgozni fogsz jobb lesz minden, a magad ura leszel. A pénzedből tudsz majd olyan dolgokat csinálni ami boldoggá tesz. Kinyílik a világ előtted.

Szia!

Sajnos nem foglak tudni megnyugtatni, de elmesélem az én történetemet dióhéjban, ami egy kicsit hosszabb a tiednél, tekintve, hogy én már 40 felett vagyok.

A gyermekkorom, vészesen hasonlított a tiédre, igaz az én szüleim nem váltak el, de jobb lett volna. Nekem egy öcsém van, de vele is csak mindig veszekedtünk.Baráti társaságom, úgy nagyobb utóljára 17 éves koromban volt, de igazából mintha ottse lettem volna. Emlékszem, egy szép napon, akkor voltam utolsó éves a középiskolában és tiszta 1 -sekkel kezdtem az évet, mert mindig velük voltam, egyszer csak megszakadt bennem valami. Ültem köztük, éreztem, hogy csak levegő vagyok itt. Feláltam (egy szórakozóhelyen ültünk) és egyszerűen hazasétáltam. Senki nem vette észre, hogy eljöttem. Amúgy is csak azért voltam velük, mert jobb volt mint otthon apám ordibálását hallgatni. Hazamentem, és neki álltam tanulni. Persze utána is voltak hullámvölgyek, de tényleg saját hajamnál fogva húztam ki magam. Az élet többi része ennél még csak rosszabb volt. A párkapcsolataimban mindig csak engem hagytak el.Ezt én a tanulással kompenzáltam, előbb tanár lettem, majd elvégeztem a jogot.Igaz, jogi állást azóta sem találtam, mert protekcióm sehova sincs, lévén a szüleimnek csak szakmunkásuk van, nem ismernek ilyen körökből senkit. Össze vissza tanítottam az országban is, mikor hol találtam állást. Mindezt barátok, támasz nélkül. És most mondok egy érdekeset, amit jelenlegi helyzetedben nem fogsz elhinni, de azért remélem később eszedbe jut. Jó pár évvel ezelőtt, mikor vonaton ültem, akkor is mentem tanítani egy Isten háta mögötti helyre, és egyszer csak éreztem azt a különleges érzést, amit akkor, mikor feláltam attól a bizonyos asztaltól. Valahogy az volt a lényege, hogy igen, itt ülök egy koszos vonaton, igen, utazom egy koszos kis faluba tanítani, amit utálok, de csak és kizárólag a saját erőmből vagyok itt, és szabad vagyok. Azt csinálok, amit akarok. Mondjuk, a nagy emelkedettségnek az lett a vége, hogy másnap felmondtam, mehettem haza, és majdnem két évig munkanélküli lettem.de a lényeg nem ez. Azt akarom az egésszel mondani, hogy azoknak az embereknek, mint mi, akiket valamiért mindenki kiszúr magának, utál, vagy semmibe vesz, egy idő után a harc lesz a lételeme. Nincs más út. Létezik egy tudomány, a victimológia, vagy áldozattan. Bizonyos emberek, potenciális áldozatok. Nem csak bűncselekmények áldozatai lehetnek, hanem lényegében a társadalom áldozatai.Sajnos, én is ebbe a kategóriába tartozom és lehet, hogy Te is. Jelölj ki magadnak mindig célokat. Ha nem sikerül, jelölj ki másikat. Barátok nélkül is kitűnően el lehet lenni, ez ne hátráltasson semmiben. Abba ne kapaszkodj, hogy később jobb lesz, mert sajnos nem valószínű, a lényeg, hogy ne állj meg. Ráérsz akkor megállni, ha az élet megállít. Én például, most 45 évesen egyedül nevelem a kisfiam, aki 6 éves, az én nevemen is van, mert az apjának ennyire sem számítottunk.És rohadt nehéz. De a célom jelenleg az, hogy megérjem a nagykorúságát. Ne hagy SOHA, hogy mások megállítsanak, mert egyszerűen nincs hozzá joguk.Még valami, ami egy kicsit gyakorlatiasabb tanács. Életemben egyszer kértem pszichológus tanácsát, mert azt a sok szart, amit cipeltem, már nem bírtam el és tényleg úgy gondoltam, hagyni kellene ezt az élet dolgot, mert nagyon nem jön be sajnos. Ő sok egyéb mellett, aminek nem igazán vettem hasznát, mert tudtam addig is, hogy mi a gond, azt tanácsolta, minden nap írjam le egy lapra, mi az ami aznap fájdalmat okozott nekem. Aztán tépjem szét. Nagyon bejön, de tényleg. Az egyetlen rossz benne, hogy elég sokat kell írnom:D Bocsánat, hogy ennyire hosszan fárasztottalak:)