Gyűlölöm magam és az életem. Másoknak miért annyival jobb?

Elmúltam 30, de úgy érzem semmim nincs az életben. Utálom a munkám, nincsen semmi anyagi hátterem, ronda vagyok és edzetlen (nagyon löttyedt és gyenge), tele vagyok betegségekkel, amik mindenre hatással vannak. A párkapcsolatom átlagos, nincsenek barátaim, a családommal sem túl jó a viszonyom. Úgy érzem egyedül vagyok, senki nem érti meg a gondolkodásom, mindenki előtt meg kell játszanom magam, de ez az összes maradék energiámat leszivja. Egy örök szar körforgás az egész életem, amit gyűlölök.

Tudom, hogy vannak akiknek sokkal rosszabb az életük mint nekem, de krvára elszomorít, hogy rengeteg embernek sokkal több mindene megvan. Vannak olyan nők, akiknek tökéletes vékony alakjuk van, bármit megesznek/isznak soha semmitől nem híznak, emellett persze vannak akik tele vannak pénzzel, semmi betegségük nincs, jó munkájuk van és tele vannak barátokkal, programokkal. Én valamennyire hiszek a vonzás törvényében, de nem akarom elhinni, hogy nekem gyerekkorom óta szenvednem kellett, mert szar körülmények között nőttem fel, a szüleim sosem figyeltek rám igazán, nem sok pénzünk volt, és a körülöttem lévő gyerekek is sokszor utáltak látszólag ok nélkül, míg mások már 22-25 évesen olyan életet élnek, amilyen nekem nem lesz soha sem. Nagyon nagy igazságtalanságnak érzem ezt, mert úgy gondolom nem egyenlő esélyekkel indultunk. Ezeknek hatására teljesen bezárkózom, még jobban szorongok és persze szenvedek. Nem találok kiutat. Nem akarom ezt az életet élni, szeretnék egy sokkal jobbat, de a mentális és testi blokkjaim ezt soha nem fogják engedni.

Van valakinek története egy ilyen jellegű változásról? Van bárki is, aki egy ilyen típusú életből teljesen pozitív irányba tudott változni? Ami már már szinte csodának mondható?

De már az is jól esett, hogy leírhattam a dühöm, sajnos máshova nem tudtam.

Köszönöm, hogy elolvastad.

30/N