Hogyan kell felnőni?

Vagy jobban mondva, hogy kell túllépni a gyerekkoron és az azzal kapcsolatos megbánásokon?

Ez valószínűleg nagyon hülye, és kissé túldramatizált problémának fog tűnni, de úgy érzem talán jobb lesz, ha kiírom magamból (és esetleg kapok valamiféle iránymutatást, bár ebben nem nagyon reménykedem).

18 éves vagyok. Egy 5 éves gimnáziumi tagozat utolsó előtti éve utolsó hónapjában. És azt érzem, hogy nem állok készen arra az akármire ami az elkövetkező egy évben, illetve utána vár rám. Nem azért mert nem vagyok képes rájuk, hanem mert nem érzem azt, hogy a jelenlegi "korszakom" kiteljesedett volna, azaz érdemes lenne egy befejezésre.

Egy egyéves próbálkozáson kívül sosem sportoltam "normálisan". Mindig meg szerettem volna tanulni egy hangszert, de valamiért mindig csak megtartottam magamnak az ötletet, pedig biztos vagyok benne, hogy a szüleim támogattak volna. Nem voltak így igazán nagy versenyszerű, katartikus sikerélményeim sem, pár tanulmányi versenyen kívül. Nem volt sosem igazi barátnőm sem.

Persze mindezek ellen simán lehetne tenni elvileg. De sok az akadály. A sportolás már nem is érdekel különösebben, de amúgy is késő lenne már hozzá. Hangszert is bármikor lehet venni és tanulni, de nincs rá pénzem. Ami pedig a barátnőt illeti, önbizalmilag egy hatalmas nagy nulla vagyok. Nem vagyok egy adonisz, de kinézetileg talán nem annyira panaszkodhatok (bár ezt általában nem így látom, de ha "objektívebben" nézem a témát, talán nem annyira vészes). Állítólag vicces is tudok lenni. A probléma viszont, hogy csak olyan emberek társaságában, akiket ismerek és akikkel "kényelmesen" érzem magam. A boltosokkal való kommunikálástól, az utcán sétáláson át az új emberekkel való beszélésig valamilyen szinten minden problémát okoz nekem. Mindig figyelem minden mozzanatom, hogy angol kifejezéssel éljek, elképesztően "awkward" vagyok.

A gimnázium első tanévét is emiatt basztam el. Alig beszéltem bárkivel. A második évre ez megváltozott, lettek barátaim, eljártunk néha ide-oda. Az az évi nyáron, vagyis tavaly előtt pedig lehetőségem volt kijutni külföldre, részben barátokkal/ismerősökkel, részben az ő ismerőseikkel, akik közül néhánnyal awkward létem ellenére egész jól kijöttem. Az a tanév, és ez az utána lévő nyár életem legjobb időszaka volt.

Aztán jött a lejtő. Úgy november környékén nagyon megromlott (miattam) a kapcsolatom a legjobb barátommal, ami nagyon megviselt. Csak januárban kezdődött el javulni a dolog, de még márciusban sem volt minden a régi. Aztán jött a csodálatos pandémia, és az örökös otthonlét. Az a 3-3,5 hónapos digitális oktatásos időszak még kibírható volt, mert azt éreztem, van még időm. Viszont most itt vagyok, egy évvel később, és nagyjából semmi nem változott. A mostani 6 hónapos otthonlét nem tett jót. Sok időm volt a jövőmön agyalni, mégsem jutottam egyről a kettőre. Tudom nagyjából, hogy mit szeretnék egyszer csinálni, de egyfajta művészet lévén (és mivel racionalista vagyok) nagyon nem vagyok biztos benne, hogy meg tudnék-e élni belőle. Nem is nagyon merek utánanézni, mert legbelül nagyon tartok a választól. Máskor viszont azt érzem, hogy ha nem próbálom meg, és választok egy biztonságos, de csak "elmegy" alternatívát, akkor egyszer meg fogom bánni.

Egyszerűen azt érzem, hogy elpazaroltam az éveimet. Elvoltam kényelmesen abban a tudatban, hogy van időm még, még nem kell felnőnöm. Amikor gyerek vagy, az iskola és a szüleid gyakorlatilag tálcán kínálnak egy stabil, rutinszerű, későbbi viszonylatban kevés fejfájást okozó életet. Nem kell magadnak csinálnod sok mindent (valójában szinte semmi komolyat). Az elején még nincs egy túlságosan meghatározott irány, de nem is kell. De ha túlságosan belekényelmesedsz ebbe, akkor a tényleg fontos döntések időszaka elhozza azt a pillanatot, amikor rájössz, hogy valójában nem is csináltál soha semmit. Nem versenysportoltál, nem indultál zongoraversenyen, nem csajoztál, nem jártál bulikban, rengeteg lehetőséget kihagytál, mert a komfort zónádon kívülre estek. Így sok jó és rossz élménytől megfosztottad magad, ami nagyon gátol abban, hogy kitaláld, mit is szeretnél az élettől.

Ebben a szituációban érzem magam. És nem érzem, hogy túl tudok lépni rajta. Gyakran jön rám az esténként, hogy holnaptól mindent beleadok és nem a múlton lamentálok, hanem a jelent alakítom, de napközben mindig rá kell jönnöm, hogy ez nem ilyen egyszerű.

A velem azonos korú ismerőseim között szinte senkit nem ismerek, aki hasonló cipőben jár. Mindenki azt várja, hogy a középsulinak vége legyen, bánják, hogy most vissza kellett térni a suliba, ha szóba kerül a jövőben valami osztály szintű program, azt elutasítják. Mindenkinek van élete. Megvan a baráti körük, akikkel mindig gyártják az emlékeket. Én pedig teljes mértékben tisztában vagyok azzal, hogy a suli nagyrészt nekem is unalmas, mégis vágyom rá. Mintha amiket kivált, negatív érzéseket, azokat is elégnek érezném. Élménynek. "Valaminek".

Igazából nem érzem unalmasnak az életem. Vannak kisebb kimozdulásaim egy-két barátommal. De mégsem akarom, hogy ez az egész véget érjen. Tudom, az egyetem alatt és még később is tudom tartani a kapcsolatot a régi barátaimmal, ha akarom, de nem tudom ez mennyire fog megvalósulni. Ahogy telik az idő, mindenkinek egyre inkább "lesz élete". A "felnőtt világban" meg mindenki már többnyire a saját dolgával törődik. Már nem lesz ránkerőltetve az ismerkedés sem, ami egy introvertált személynek a halál.

Valamiért azt érzem, hogy sikertelen és magányos leszek. Nem értek jóformán semmihez, nem vagyok túlzottan szociális vagy határozott sem. És nem sok minden lesz, amire emlékezhetek. Tudom, nem így kell hozzá állni, de nehezen hagy nyugodni a gondolat. Az egész hülyeség igazából. Kicsit mintha azt szeretném, hogy az egész egy filmszerűen monumentális lezárással érjen véget. Ami tényleg fáj, mert elmúlt, de legalább emlékezetes. Keserédes. De nem efelé tartanak a dolgok. Talán ez nem is létezik, és az egész nem több hiú ábrándnál, és telhetetlen vagyok.

Hát ennyi lett volna nagy vonalakban. Ha esetleg bárki elolvasná, amit nem tartok valószínűnek, inkább menj és csinálj valamit, ami hasznos és/vagy amit szeretsz.