Mi a baj velem?
Már elég régóta érzem, hogy nem stimmel velem valami. Ezt a családom, és az engem körülvevő emberek is folyamatosan éreztetik. Az igazság az, hogy kicsit üresnek érzem magam. Képtelen vagyok bárkivel, vagy bármivel szemben együttérzést tanúsítani. Gyakran megbántom a körülöttem lévőket, néha pusztán véletlenül. Soha nincsen bűntudatom, vagy lelkiismeretfurdalásom, lényegében semmiért. Az érzésekkel is eléggé bajban vagyok. Az a helyzet, hogy fogalmam sincs, hogy mikor, és hogyan érzek éppen. Ritkán előfordul, hogy nagyon nevetek, és őszintén mosolygok valamin, vagy sírok egy filmen a megható jelenetnél. De soha nem tudom felismerni hogy miért. Mintha csak úgy magától jönne, anélkül hogy tudnám az okát. De ezeken a szituációkon kívül általában nem érzek semmit. Vannak emberek az életemben akik nagyon közel állnak hozzám, Úgy érzem ,hogy hozzájuk tényleg rendesen kötődök. De senki máshoz. Még a családomhoz sem. Az iskolában nem igazán beszélgetek senkivel, mindenki tudja hogy valami nem oké velem, és általában távol tartják tőlem magukat. Ha valakinek van hasonló jelegű problémája, vagy tudna segíteni abban, hogy mi az enyém, kérlek válaszoljon. Igazából már nem nagyon tudom mit kéne tennem.
Üdv.: egy kétségbeesett gimnazista lány
válasza:Anhedónia.
Ha gondolod, menj pszichológushoz, Ő majd segít.
válasza: válasza: válasza:*kézségeiből
Még azt hozzátenném, hogy valószínűsíthetően túl is reagálja, nem kell kétségbe esni :)
válasza:Nem vagy egyedül, hasonló nálam is.
egy éve hogy egy "valami után" - de nevezzük inkább egyfajta "fellángolás" - hatására hasonló érzésvilagot épített ki igazából az elmém, egyfajta csalódás megakadályozásra.
Elkezdte magamban ölni az érzelmeket az olyan emberek iránt aki iránt csak lehet. Nem vagyok együttérző sem már, csak mímelem ha kell(legalábbis asszem).
Ezáltal (szar ezt kimondani de így van) érzéketlen vagyok, kibeszélem az embereket a hátuk mögött, elhordom őket olyannak amilyennek én látom őket, közben meg facetoface nem, ilyen kis hatbatámadós snitch módon teregetem ki mások lapjait. Valamint sokkal erőteljesebb lett a véleményem és az h mit gondolok egyes dolgokról amihez társult egy előadásmód is, ezzel meg embereket bantok meg. És nincs bűntudatom, lelkiismeretfurdalásom sem tetteim miatt, teljesen leszarom az embereket ilyen szempontból.
De amellett h van ez az egyfajta érzéketlenségem, más viszonylatban való érzékenység van: bármi egyebeken - ami nem a környezetem és körbevesz - el tudom rini magam(nem szoszerint) és van amit meg úgy tudok szeretni mint embert nem. Hasonlóan hozzád, h egy őszintet mosolyogjak vagy nevessek az ritka. Ez a self made mechanizmus miatt van.
Nekem is vannak hozzám közeli emberek akik fényt jelenthetnek az alagútban, de tőlük is elakarok szakadni, várom h mikor szüntethetem meg velük majd egyszer a kapcsolatot amikor majd muszáj lesz, várom a végét és egyszerre akarom is meg nem is(pedig őket egyáltalán nem utálom)
Ez kihat a környezetemre is , csak nekem ez mégis más, más okból kicsi a baráti köröm (igazából nem is akarok, őszintén nem is tudnék, ami köszönhető a self-made mechanizmusomnak), de a távolságtartás nálam mas, ezek kifelé nem mutatodnak ki (csak pár ember tud erről).
Ennek az lett a következménye hogy úgy formálom magam , hogy már nem tudom hova.
Ui: most erettsegizett gimnazista fiu, ugyh a korosztalyunk is ugyanaz.
Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2025, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!