A viccekben önmagunkat látjuk meg?

Na épp ez az hogy nincs egy gondolat sem ott amin nevethetnénk, na éppen erre célzok hogy olyan mintha indokolatlan lenne. Valaminek megörülünk olyankor ezt úgy veszem, a nevetés annak egy megnyílvánulása. De mi az aminek megörülünk? Mert az nem lehet egy történeti csavar, az igaz hogy egy adott szituáció, pl. egy ilyen csavar váltja ki azt a különös pillanatot, de nem a csavarnak örülök meg, hanem annak a kiváltott pillanatnak, és az nevettet meg, és az a kiváltott pillanat lényegében mindig ugyanaz, más más kiváltó szituációknál, vagyis az valami abszolút.

Most úgy vettem észre hogy azon nevettem valaki látásmódján, hogy valójában az összes látásmód csak lehetőség.

Dagadozó agy, többször is megnéztem a linkelt rapszódiát, de nem vettem észre a poént. Pontosan hol van benne?