Ti nem utáljátok a 21. századot?

Hogy mindig ugyan azt csináljuk. Nem állunk meg egy percre sem? Tudjátok, múltkor már soknak éreztem a rohanást és a folyamatos stresszt, ezért gondoltam sétálok egyet valamerre, amerre sikerül, és végül sikerült ellőnöm az egész délutánom. És ekkor gondolkodtam el hogy mi is a helyzet. ,,Ellőttem a délutánom"..., amikor hazaértem folyamatosan azon agyaltam hogy mi mást csinálhattam volna. De ezután próbáltam összeszedni a gondolataim hogy mit láttam és mit tapasztaltam. Tudjátok én a Maros mentén élek és régen sokat lejártam a partra sétálni. Amikor lent voltam akkor mindig láttam nézelődőket, "túrázókat" akik egy kicsit meg akartak szabadulni a város zajától. Most így jó néhány év után amikor lementem újra (amúgy nagyon szép "nyári délután" volt), akkor senkit nem láttam. Csend volt. Csupán csak a madarak énekét hallottam. Az utamat a híd felé vettem és végül elértem egy aszfaltozott részt, és eszembe jutott hogy mi ott játszottunk régen a srácokkal, ami most teljesen üres volt. Nem értettem hogy most miért nincs kint senki. Végül a híd lábához értem és ott megálltam egy percre. (még ott szívtuk el az első cigit... anyuéktól mentettünk meg egyet és négyen osztoztunk rajta) Mi még régen oda vittük az első barátnőinket az első felemelő pusziért. És ahogy ezek a gondolatok végigsuhantak, feleszméltem hogy ez nem is volt olyan régen, és még is most senkit nem látok kint. Visszafelé a városba, már teljesen máshogy mentem. Figyeltem. És azt vettem észre hogy nem látok olyanokat akik sétálnak, csak azért hogy múlassák az időt, hogy kitisztítsák fejüket. Mindenkin csak a terheket láttam. ,,mit vegyek..", ,, merre kell még mennem..." stb. szinte ki lehetett olvasni az emberek arcából. Valamint amikor ránéztem valakinek az arcára, akkor amolyan "megvetést" láttam bennük, hogy ,,miért nézel?" Mások pedig a telefonjukba belemerülve haladtak tovább, fel sem nézve, mintha az agyukba egy GPS lenne telepítve, ami mutatja az utat én még "vezetni sem kell". Az a mindennapos monoton tevékenységek miatt képesek úgy elmerülni a kis dolgaikba az emberek hogy nem is kell figyelniük maguk elé és már otthon is vannak. Holnap pedig kezdődik az egész nap előröl. És tudjátok, amikor találkozok valakivel, legyen az régi osztálytárs vagy valamilyen ismerős, mindig a szemébe nézek és úgy fogok vele kezet. Múltkor mondta is az egyik. ,,XY, olyan furcsa hogy mindig a szemembe nézel amikor köszönsz." Én erre azt feleltem, hogy ,,mit ér a köszönés, ha az csupán a napi rutinod része, és valójában nem is azért kezelsz valakivel, mert tényleg köszönteni szeretnéd."

Tudjátok, ezért utálom a 21. századot. Nem látod az embereket a parkban sétálgatni, nem látod hogy szétnéznének az emberek hogy mi van körülöttük és amit kapsz az csak formalitás. Nem igazi köszönés, nem igazi elismerés és az ajándékozás sem szívből jön, amolyan ,,csak legyünk túl rajta".

Tudom hogy ezen már nem lehet változtatni, de csak azért, mert nem is akarnak rajta változtatni. Megelégszenek az emberek az adagjaikkal, amit kapnak. Csak az számít hogy megkapják a napi internet adagjukat, az étel adagjukat, a nő/férfi adagjukat, a hétvégi buli adagjukat és a barát adagjukat.

,,Mindenből adagokat kapunk"

És megelégszik mindenki a "robot" élettel.