Öngyilkos gondolatok, ebből miért nincs kiút? 18/L

Először is köszönöm annak, aki ne adj isten végigolvassa, amit írok. Másodszor pedig tudom, hogy rengeteg ilyen kérdés van és olvasgattam is, de valljuk be, minden személy más és más a története, annak ellenére, hogy ugyanoda lyukad ki...

Eléggé foglalkoztat a kérdés.

Persze az embernek vannak boldogabb, jobb és vannak rosszabb, nehezebb időszakai. Teljesen megértem.

Pár hónapja jöttem össze a barátommal,akit a suli miatt ismerek lassan 4 éve, de már egy jó ideje alakult a dolog csak bénáskodtunk.

Őszintén szólva én már kb tizediktől szimpatizáltam vele, habár ő csak kb az utóbbi fél évbe kedvelt meg szerelmi szinten, szóval eléggé boldog voltam amikor összejöttünk végül.

Előtte volt egy srác akit 3 éve ismertem meg neten véletlen, rengeteget chateltünk meg hasonló. Eléggé megkedveltem, vagyis azt hittem, ami igazából csak amiatt lehetett, hogy szerelemre vágytam és éppen kapóra jött az egész szituáció. Majd másfél év után taliztunk, de onnantól lassan hanyagolni kezdtem, mert nem akartam hozzá kötődni. Tavaly előtt december óta egyáltalán nem is besztünk. Igazából szerintem, amiatt nem akartam ezt az egészet, mert végig tudtam, hogy szeretek valaki mást, mégis bódítottam őt is és magamat is. De erről ennyit, nem is foglalkozom azóta ezzel.

Most ugye éppen érettségi előtt állok, a felvételik pedig a nyakamon vannak. Ebben az a legrosszabb, hogy valóban nincsen semmi elképzelésem a jövőmet illetően, azon kívűl, hogy bármit megadnék a páromért, hogy szerethessem,hogy szeressen stb. Jó volna egyetemre is menni, de bármit is nézek egyszerűen nem fog megy kicsit sem, hogy én azt valamelyest is szívesen tanulnám. Sosem volt semmi elképzelésem, szerintem ez valami születési rendellenesség lehet(biztos vannak mások is így). Elég nehéz összefoglalni minden gobdolatom, dehát nem akarok regényt írni. Mindig is sokat gondolkodtam az öngyilkosságon...az utóbbi években erről egészen szépen megemlékeztem a naplóm sorai között, melynek írását kénytelen voltam abbahagyni, mert a szüleim megtalálták és később végül bevallották, hogy javarészt el is olvasták.

Mit ne mondjak, eléggé kiakadtam azon, hogy megtalálták, amikor épp aznap volt szülinapom és emiatt elég rosszul sült el. Sokszor mondták, hogy majd kérnek pszihológushoz időpontot, azonban mondtam, hogy felesleges időt és pénzt pazarolni a semmire mivel úgysem mondanék semmit még ha rá is vennének, hogy elmenjek...

Jártam régebben külön német tanárnőhöz is, aki néha az órákon elnézve észrevette, hogy milyen vagyok és anyukámnak is mondta, hogy jó lenne valami szakemberhez elvinn xD

Ja és tavalyi évben volt, hogy annyira elvoltam a saját világomban, hogy három napig szó szerint meg sem szólaltam suliban és harmadik nap nem voltam beállni az osztályképre sem. Akkor már ofő beszélgetni kívánt velemx hogy mi bajom, szóval ott megtört a csendem, ráadásul már zavart ,hogy mindneki izél, hogy mibajom. Később kiderült, hogy anyukámat behívta ezután magához beszélgetni :'D

Most őszintén...melyik a jobb??? Az, ha vagyok és többnyire csak csalódást és azzal járó fájdalmat, kellemetlenséget, terhet okozok, vagy ha nem vagyok és fájdalmat okozok a...hiányommal...azoknak,akik kedveltek.

Egyszerűen tényleg nem tudom, hogy miért vagyok itt és mit kellene tennem, egyre bizonytalanabb vagyok mindenben. Az utóbbi hónapokban újra erősödnek bennem a negatív érzések és fogalmam sincs mit tehetnék ellenük, elvégre égy óvatlan, boldog pillanatban is eszembe jut néha az aminek nem kéne.

Hozzám hasonló emberekre úgy vélem nincsen szüksége a világnak és magamnak se. Sem kívülről figyelni, sem pedig átélni nem kellemes azt, ami vagyok.

Annyi minden visszatart és annyi minden hívogat...