Ezt a kis novellát én írtam (14/L). Kinek hogy tetszik? ^^

Szív

A fürdőszoba előtt álltam, és a soromra vártam, hogy a szokásos hétfő reggeli tisztálkodásomat elvégezhessem, amikor az ajtón megpillantottam azt a kis szívet a fába vésve, és egyszerre öntöttek el az érzések és az emlékek…

Két éve történt, amikor megpillantottam őt az iskola sivár épülete mellett várakozni. A falnak támaszkodott, és éppen az órájára pillantott, amikor az egyik haverja ráköszönt, ő visszaintett neki, és rámosolygott. Istenem, ennél szebb mosolyt még életemben nem láttam, és az a kis gödröcske az arcán, egyből elvarázsolt. Nem tudom mióta bámulhattam, amikor egyszer csak rám nézett. Gyorsan elkaptam a pillantásom, és elindultam haza.

Amikor beléptem a bejárati ajtón, becsaptam magam mögött, és nekidőltem. Már indultam a szobám felé, amikor valaki kopogott az ajtón. Biztos az öcsém már megint itthon felejtette a kulcsát, gondoltam, ezért kirántottam az ajtót, és már kezdtem volna az öcsém lehordását, amikor megpillantottam Őt…

Volt valami annyira fájdalmasan ismerős a szemében, hogy majd megszakadt a szívem. Épp kérdeztem volna, hogy mégis mit keres itt, pont az én házam ajtajában, hogy netán eltévedt, vagy keres valakit a környéken, amikor hirtelen a számra tapasztotta a száját. Az ajkai annyira puhák, dúsak voltak, s oly mohón csókolták a számat, hogy azt hittem, menten elájulok. Mikor a nyelvét kihúzta a számból, és még utoljára gyengéden megharapta az alsó ajakamat, lihegve húzódott el tőlem. Mikor végre feleszméltem, hogy mégis mi történt, szólásra nyitotta a száját:

- Nagyon sajnálom, de tudnom kellett, hogy milyen ízű az ajkad. Már hónapok óta nézem, ahogy minden nap elindulsz azon a kis utcán a suliból hazafelé, és ma is ott vártalak a bejáratnál, de nem jöttél, aztán megláttalak, ahogy éppen engem néztél. Sajnos rögtön elszaladtál, én pedig követellek, mert végre elég bátorságot gyűjtöttem ahhoz, hogy ma megszólítsalak, erre csak azt látom, hogy egyre távolabb vagy tőlem, így remélem megérted, hogy nem tehettem mást, mint hogy addig nem nyugszok, még ma nem beszélhetek veled.

Egyszerűen nem tudtam megszólalni. Ilyen még sosem történt velem. Azon kattogott az agyam, hogy ez most tényleg a valóság, vagy csak álmodom? Aztán a hangja térített magamhoz: hát mégis csak nem a képzeletem szüleménye.

- Meglátogathatnám a mosdót? – Nem tudtam mire vélni a kérdését, ezért csak némán bólintottam, és a folyosó vége felé mutattam.

Alig telhetett el két perc, máris megcsapott a friss illata, majd a meleg kezét a vállamon éreztem. Gyengéden, mégis magabiztosan magához vont, és a hajamba temette az arcát, és hosszan megcsókolta a homlokomat. Annyira biztonságban éreztem magam a karjai közt, hogy arra nincsenek szavak. Még mindig ölelt, amikor a fülemhez hajolt, és ezt súgta a fülembe:

- Nagyon sajnálom, kérlek, ha valaha képes leszel rá, bocsáss meg nekem. És még annyi: SZÍV.

Majd elengedett, még utoljára mélyen a szemembe nézett, s a szájával a számomra legszomorúbb szót formálta: SAJNÁLOM.

Azóta nem tudok róla semmit. Nem telik el úgy nap, hogy ne gondolnék rá. Másnap már nem láttam Őt az iskolában, és bárkit kérdeztem, csak a fejét rázta, senki nem tudta, merre lehet. Aznap délután nem tudtam, mi történt velem, csak felmentem a szobámba, és élettelenül feküdtem le az ágyamra. Már két éve, hogy nem vagyok önmagam, mintha a testem csak egy robot lenne, és csinálja azt, amit kell, a lelkem pedig még mindig a két ölelő karja között él, és nem hajlandó elszakadni onnan. Csak az a Szív maradt tőle, amit akkor délután vésett a fürdőszobaajtóba. És azóta is csak azt kérdezgetem magamtól: miért?...