Ti elolvasnátok a könyvemet?

Itt egy részlet a fantasy könyvemből. Elfogadok minden kritikát. Rosszat vagy jót, minden jöhet.

Az Intézet.

Dylan.

Amikor becsukódott az ajtó tudtam hogy most van az a rész, amikor egy kihallgatáson veszek részt.

Az a sebhelyes Pokolhajtó még mindig a hátamnak támasztotta a kardját. De nem törödtem vele. Mindig megmondta hogy balra, vagy jobbra forduljak a meglehetősen nagy épületben. Szerintem van vagy három emelet és mindegyik emeleten hat ajtó van ha jól értem a helyezkedést és a sarkok tervrajzát, vagyis ABC sorrendben vannak az ajtók. Plussz nagyon hasonlít a gótikus épületekhez tehát régi.

Folyamatosan a lányon gondolkodtam. Ahogy amikor megmondtam neki mi vagyok. Nagyon megijedt. Azt hitte bántani fogom. Az egyetlen olyan embert akivel ugyanaz történt mint velem! Dehogyis.

Vajon miért akarnak engem megnézni? Hogy kisérletezzenek? Az viszont biztos hogy agyon fognak engem kérdezgetni.

Talán köze van az Inoitánál a meghajláshoz? Vagy az álmomhoz? Ami után volt egy nagyon nagy fejfájásom? Amiről szerintem jobb ha nem beszélek senkinek!

Ki volt az a fickó? Hogy értette hogy nincs még itt az idő? Miért mondta azt hogy az nem én vagyok?

Lehet hogy csak az inekció hatása volt. Lehet hogy rám máshogy hat. Igen. Csakis ez lehet a magyarázat.

Vajon ki vagy kik akarnak meg nézni? Megprobáltam még a cellában hallgatózni, de valami megáttólt ebben. Másszóval néhány erőt nem tudok használni abban a szobában.

A sebhely arcú azt mondta hogy forduljak balra, én meg engedelmeskedtem. Olyan idióta ez az ember. Be kellett volna kötnie a szememet. Bememorizáltam az egész helyet. Símán megszökhetnék.

- Miért akarnak megnézni? - kérdeztem tőle.

Felmordult, és szorított a kardon.

- Majd megtudod, - felelte. - amúgy, meg nem is vagy olyan erős kinézetű.

Öszeráncoltam a szemöldökömet. - Ezt hogy érted?

Hümmögött egyet, majd folytatta. - Azt mondták nekem hogy vigyázzak veled. Hogy olyan félelmetesen erős vagy. Hogy olyan félelmetes lény vagy! - ezeket eddig gúnyosan mondta. Befordultam a bal oldali folyosóra. - Szerintem meg egy kényes, tökkelütött, gyenge, védtelen, apuci kis fiacskája vagy!

Megálltam a folyosón. Nem azért mert ilyeneket mondott. Hanem azért mert, megérkeztünk egy ajtóhoz.

Elmosolyodtam a szavakon amit mondott.

- Ha ilyennek tartasz, - kezdtem még mindig mosolyogva. - gyengének. Védtelennek. Apuci kicsi fiának. - még jobban elmosolyodtam. - Akkor minek szorítassz a hátamnak egy kardot?

Nem láttam az arcát, de biztos meglepődött.

- Menj be azon az ajtón. - mondta, én meg engedelmeskedtem.

Amint beléptem az ajtón, két kést éreztem a torkomon.

Halványan felnevettem. - Hát erre nem számítottam.

Egy fiú és egy lány szorította a késeket a torkomhoz.

A fiúnak barna haja volt, barna szeme dühös villámokat szórt.

A lánynak szőke hosszú haja volt, és fagyos kék szeme. Mindketten fegyvereket tartottak maguknál; Kardokat, késeket. Mindketten Pokolhajtók voltak. Mindketten tizenhét éveseknek néztek ki. Pont mint én.

Egy kicsi szobában voltam. A közepénél egy kerek asztal volt. Öt székkel. Nem volt ablak, csak egy fehér nagy lámpa volt az asztal felett ami bevilágította az egész helységet.

A sarokból hirtelen előjött egy nő. Huszon valahány évesnek nézett ki. Barna haját szigorú kontyba fonta össze. Kék szeme nyugodt volt. Fekete vászonkabátja olyan hosszú volt hogy a térde se látszott ki.

Bólintott a két Pokolhajtónak akik leengedték a késeket a nyakamtól.

A barna hajú Pokolhajtó hozzá akart érni a válamhoz, de én elkaptam a csuklóját.

- Épp szólni akartam! - kiáltotta a hátam mögűl a sebhely arcú fiú. - Ez a csúnya szokása a kisfiúnak!

- Kérem, - kezdte a barna hajú nő egy kis pánikkal a hangjában. - üljön le Mr. Wolvclock.

Hátrahököltem. Elengedtem a fiú csuklóját.

Senkise szólított még a vezetéknevemen. Senkise tudhatta a vezetéknevemet. Ez az egyetlen dolog ami apámtól megmaradt.

Dühös lettem. Az a nő mondta ki az apám vezeték nevét aki itt tart.

Elkezdtem felé indulni. De a szöke hajú lány és a barna hajú fiú az utamat állták.

- Hogy mered kimondani a nevemet? - kérdeztem dühösen. Olyan dühösen amilyet még nem tapasztaltam. - Hogy mered kimondani apám nevét?

Értetlen és ijedt arcot vágott, és akkor jöttem rá mi történt.

Nem ismeri az olyan lényeket mint én!

Elmosolyodtam, kikerültem a Pokolhajtókat és leültem a mellette levő székre.

Láttam hogy a többiek furcsán néztek, de azért ők is helyet foglaltak a kerek asztalnál.

A sebhely arcú mellettem ült le. Az mellett pedig a barna hajú fiú ült le. Utána pedig a szőke hajú lány ült le, közvetlen mellette pedig a fekete vászonkabátos nő ült.

A nő remegő kézzel elővett a kabátjából egy noteszt amibe búzgón írt valamit amit nem tudtam elolvasni.

Mind a három Pokolhajtó engem nézett. Dühösen. Tetre készen.

Visszafordultam a nőhöz aki abbahagyta az írást, és elkapta a tekintetemet. Éppen mondani akart valamit amikor én közbe vágtam:

- Ha még egyszer kimondja a nevemet, teszek róla hogy olyan fájdalmai legyenek hogy a pokol legmélyebb búgyraiban és hallani fogják a sikoltozását.

A nő nyelt egy nagyot. A szőke hajú lány eltáltotta a száját. A két fiú pedig már a kardjaik markolatát szorongatták.

- Akkor hogyan hívhatom? - próbált mosolyt csalni az arcára, de csak egy ideges fintor sikerült neki.

- Tizenkettes. - a sebhely arcú elfojott egy nevetést amivel én nem törtödtem, a szőke hajú lány is mosolygott, viszont a másik Pokolhajtó csak szigorú arcal nézett rám. - És én hogyan hívhatom Mrs...?

- Diana – mondta. - A nevem Diana.

Elmosolyodtam. Ez a név ismerős. Mintha hallottam volna ezt a nevet. Valahol az Inotiában. Lehet hogy benne van a Tanácsban?

- És mondja kedves Diana, - kezdtem még mindig jókedvel. - mit keres itt egy Inotia tanácstag?

Az arca átváltott rémülté, a szobában pedig minden mosoly lefagyott. Tudtam!

- Honnan..? - kérdezte de megállt a mondat közepénél. - Téged kell figyelnem!

A mosolyom lehervadt. - Miért? - kérdeztem unottan.

Hirtelen mintha tudatosúlt volna benne valami, és összehúzta a szemét.

- Itt én teszem fel a kérdéseket! - mondta fenyegetően.

Megadóan felemeltem mindkét kezemet.

Felállt az asztalról, és a másik oldalára ment ahol szemtől szemben állt velem.

- Először is: Miért nem hívhatlak a saját neveden?

- Azért mert – kezdtem magyarázatba, minek hazudjak neki? - az olyan lényeket mint én a saját nevén hívni az tiszteletlenség. - már nyitotta volna a száját hogy újabb kérdést tegyen fel, de én folytattam. - Épp olyan tiszteletlenség nálunk a tenyérrázás. Ezért az emberek inkább úgy köszönnek nekünk; hogy meghajolnak! De ez csak nagyon ritkán fordul elő. És csak a különlegesek előtt hajolnak meg!

Meglepődött. És én is. Ezt eddig nem is tudtam! Csak úgy kimondtam. Mintha valaki más mondaná helyetted, de aztán még is te mondtad. Szóval ezért hajolt meg elöttem az az Inotia Tanácstag. De akkor én miben lennék különleges?

A sebhelyes arcú fiú elkezdett röhögni.

- Szóval, - kezdte két nevetőgörcs között. - amikor elöszőr találkoztam veled, meg kellett volna hajolnom? - hirtelen komolyra vette a szót, és egy kicsit drámaiúl szólalt meg. - Sajnálom őfelsége, nyugodtan a fejemet vétheti – e súlyos cselekedetért!

Újra elkezdett röhögni, és a többiek is vele röhögtek. Csak a nő nézett úgy mintha egy bomba lennék amelyik bármelyik pillanatban robbanhat.

- Nyugalom. - mondtam neki mikor megint csend lett a szobába. - Csak akkor leszek nagyon mérges ha megint kimondja a nevemet...

- ...mert az tiszteletlenség lenne? - kérdezte a sebhely arcú fiú és megint elkezdett nevetni.

- Nem. ...Mert ez – folytattam mitsem törődve vele. - az apám neve.

Ebben a pillanatban mindenki elnémúlt. A szőke hajú lány és a sebhely arcú fiú összenézett.

- Ki az apád? - kérdezte Diana egy kicsi gyanakvással.

Vállat vontam. - Nem tudom. Meghalt.

- És az anyád? - faggatott tovább.

Ugyanazt a választ adtam. Szerintem ezeket mind tudta, mert minden válaszomnál megrándult a szája sarka egy kicsit, tehát titkolózik. Csak kíváncsi volt hogy én olyan választ adok, ami megfelel az elvárásainak. Cseles. De nem eléggé.

- Miért tart bezárva? - probálkoztam megint.

Egy darabig habozott majd megszólalt. - Meg kell tanítanom az erődet irányítani.

Táltva maradt a szám. Minden egyes válaszra számítottam; Kisérleteket végzünk rajtad. Ki kell kérdeznelek. Vagy esetleg csak úgy.

De arra végképp nem számítottam hogy 'Meg kell tanítanom az erődet irányítani'. Ő talán tudja milyen erőm van? És azt tudja hogy én nem tudom? Eddig csak az alapvetőek vannak meg; Szuperhallás. Gyors reflex. Szuper erő. És a 'nagyon félelmetes nézésem'.

Még nem sikerült megtudnom hogy mihez értek. Csak találgatok. Lehet hogy a víz irányításához értek...vagy a fagyasztáshoz...telekinézishez...nem tudom. Tizenkét fajta van. Elég nehéz kideríteni. Csak annyit tudok hogy az erő magától jelenik meg. Akkor amikor akar.

- Értem. - feleltem. - Akkor a lánnyal is ezt fogják csinálni?

Diana érdeklődően nézett rám, ahogy a többi ember is a szobában.

- Ő is olyan mint te? - kérdezte a barna hajú Pokolhajtó fiú.

Félig felvontam a szemöldökömet, és odafordultam hozzá. - Akkor már nem élne, nem igaz?! - elkezdtem nevetni amitől mindenki összerezzent. - Az összes fajtámat kiirtották. Csak én maradtam. Úgyhogy ez eléggé hülye egy kérdése volt.

A sebhely arcú mérgesen nézett rám. Innen tudtam meg hogy a két fiú legjobb barátok.

Én mosolyogva viszonosztam a pillantását.

- Te nem nagyon kedvelsz, ugye? - kérdeztem mosolyogva. - Talán köze van a sebhelyhez. Nem gondolod?

A szőke hajú lány felszisszent, a barna hajú fiú pedig lefogta legjobb barátját.

- Jerold! - mondta higgadtan a barna hajú fiú a sebhely arcúnak. - Ne!

De Jerold nem törödött vele és felállt a székéről. Én ugyan így tettem.

Vicces hatást keltett, mert sokkal nagyobb voltam nála.

Mielött bármit is tehetett volna. Megragadtam a csuklóját, és váll magasságba emeltem.

Kikerekedett szemmel nézte ahogy a csuklójából, az erek elkezdtek kilátszodni, és nyomban feketék lettek, holdfehér bőrén. Lehunytam a szememet. Minden egyes lélegzet vételemnél jobban voltam. Éreztem ahogy az erő egyre nagyobb lesz a testemben. Éreztem az energiát amint felébred bennem.

Felpattant mindkét szemhéjam, és láttam ahogy a szőke hajú lány és a barna hajú fiú hátrál egy lépést.

Elmosolyodtam, és elengedtem Jerold kezét. Aki nagyokat pislogott és egy kicsit reszketett. Majd remegve, lassan, visszaült a helyére.

Én is visszaültem a helyemre. Ahogy mindeki más. Kivéve Dianat aki még mindig táltott szájjal nézett rám.

- Pár nap múlva jobban leszel. - mondtam a kábán néző Jeroldnak. - És köszönöm.

Kényelmesen elhelyezkedtem a helyemen.

A szőke hajú lány kábán nézett rám, mint mindenki ebben a szobában.

- Mit csináltál vele? - kérdezte kihívóan a lány. - És miért ragyogott fel zölden a szemed mikor újra kinyitottad?

Mindenki rám emelte a tekintetét.

- Elvettem a fájdalmát. - jelentettem ki unottan miközben elkezdtem dörzsölni a bal oldali tarkómat. - Az olyan lények mint én, nem esznek rendes ételt. Az emberek érzelmeitől lesznek erősebbek. Jobbak. Ez táplálja őket. Olyan érzelmeket vesznek el: mint a fájdalom. A pánik. A káosz. A tragédia. A kín. A szemem pedig, - folytattam miután már mindenki abbahagyta a 'úristen' nézését. - azért ragyogott, mert az erőmet használtam. Mindig felragyog amikor használom.

Megint elkezdtem dörzsölni a tarkómat.

Hét éves korom óta a bal oldali tarkómnál, a hátam közepéig meglátszanak a vénáim. Kék és lila színben. Olyan mintha egy kékes lila folyadékot öntenél a bal oldali tarkomnál ami a hátam közepéig folyik, és megdermed. Mindig csak akkor dörzsölöm amikor érzelmeket veszek el. Nem tudom miért.

Diana észrevette hogy dörzsölöm a tarkomat. Ezért abbahagytam.

- Miért dörzsölöd a tarkodat? - kérdezte gyanakvóan.

Elegem van hogy én mindent elmondok neki ő meg semmit.

- Az nem a maga dolga! - válaszoltam unottan. Már nagyon kezdek fáradt lenni.

- Hogy hogy nem az én dolgom? - háborodott fel. - Kötelessége válaszólni a kérdésekre amiket felteszek...

- Figyeljen Diana, - szakítottam félbe. - be memorizáltam az egész helyet. Megtudtam miért tart fogva engem. Ha kedvem tartja bármikor kiléphetek ezen az ajtón, hatalmas pusztítást végezve magam után. És ha nagyon figyelt a mondatokra akkor tudhatja hogy én mindig tudtam mit fog kérdezni, és azt is tudtam hogy maga mindre tudja a választ. Csak arra volt kíváncsi hogy én tudok – e olyat mondani amit őn nem tud. Vagy hogy én tudok- e együttműködni magával. A fiúnak megcsak azért engedtem hogy hergeljen hogy megfelelő érzelmeket tudjam elvenni, azért hogy sokkal erősebb legyek. - most suttogva folytattam. - És nehogy azt hiddje hogy nem tudtam hogy egy kábító inekció van a kabátja belső zsebében. - újra hangosan beszéltem. - Másszóval olyan keményen átvertem magukat hogy még nem is volt idejük pislogni. - szünetet tartottam, és elmosolyodtam. - Elvégre ha nem felejtette volna el...Én egy Void vagyok, azaz egy Róka. És a rókák ravaszak tudnak lenni! Diana.

A szobában megfagyott a levegő.

Diana táltott szájjal nézett rám. A szőke hajú lány kikerekedett szemmel szintén engem nézett. Jerold még mindig reszketett. A barna hajú fiú pedig rettegve, és gyanúsan mért végig.

Amikor pár perc múlva Diana megszólalt mindenki összerezzent kivéve én.

- Ameliana – szólt a szőke hajú lánynak. - vigyed a 6/b szobába.

Mindenki kérdőn nézett Dianara, mire ő folytatta. - Az elöbb mondta hogy bememorizálta az egész helyet. Akkor nem a cellába küldjük vissza, hanem kap egy szobát.

Mi tervezz? Gondoltam, Mi a célja ezzel?

Ameliana bólintott.

Odajött hozzám, elővette a kését majd a torkomnak támasztotta.

Intett a fejével az ajtóra. Kimentem, de még elkaptam Diana utolsó mondatát mielött becsukódott volna az ajtó:

- Hozd a lányt!

Tovább mentem a folyosóra.