A pszichológusok egy idő után nem "roppannak" bele a sok teherbe? Úgymond ők ha nem s direkt, de valamennyire cipelik a pácienseik terhét, gondját?

Nem csak a páciens terhét kell viselni, hanem gyakran a szüleinek a terhét, a barátokét vagy éppen a gyermekeiét. A páciens hoz magával egy „légkört”, azt a működésmódot és másokra gyakorolt hatást, amit gyerekkora óta építget, de nincsen tudatában. Ez keveredik a pszichológus saját „légkörével”, vagyis a pszichológusnak a saját terhét is el kell tudni viselni.

Első körben meg kell különböztetni a saját érzéseket a paciensétől, aztán a saját személyégvonásokat a páciens által a szakemberre testálttól. Evvel megtudjuk, mivel állunk szemben. A saját érzéseik felismerését, elfogadását az önismereti terápiában tanulják meg, a paciensétől való megkülönböztetést pedig szupervizor, esetmegbeszélő csoport (más szakemberekkel, a team tagjaival, stb.) segíti, akik kívülről könnyebben megítélik, mi tartozik a pacienshez, és mi a terapeutához.

Az ellenállóképesség kulcsa a saját „sötét oldalunk” elfogadása lesz. Minél megértőbbek vagyunk magunkkal, annál megértőbbek leszünk a pacienssel szemben. Vagyis minél jobban elviseljük a saját hibáinkat, annál könnyebb elviselni a paciensét. A terapeuta rugalmasabbá, erősebbé teszi a saját védelmi rendszerét, aminek nem csak a saját, de a páciens érzelmeit is el kell majd viselnie. Ehhez önismereti terápián, kiképző analízisen keresztül lehet hozzájutni, ahol a terapeuta is páciens, és ugyanúgy végignyom egy terápiát (lehet, hogy hosszabbat és keményebbet), mint amin a páciens is keresztül megy majd.

A teher lerakásának eszköze lehet még a terápiás napló, a jegyzetek használata. Kiadja magából az ember, amit átélt, és el is távolítja magától. Amint a terapeuta képes megérteni, mi történik vele és a pacienssel, könnyebb lesz kigondolnia, mihez kezdjen az adott érzelemmel. Ebben sokat segít a szakirodalom és a zsargon használata, azok mind a folyamatok felismerését, megértését, a logikus feldolgozását segítik. Azt is mondhatjuk, hogy így a terapeuta fél lábbal benne lesz a páciens belső világában (és a sajátjában), de fél lábbal kívül is (vagyis képes „független szemlélőként belenézni abba, mi történik). Szemben a pacienssel, aki mindkét lábbal „nyakig benne van, és nem lát ki belőle”. Ha egy érzést szavakba vagy képbe tudsz önteni, tudsz róla gondolkodni, és kevésbé szenvedsz tőle.

Segít még a keretek (mindig ugyanott, ugyanakkor, ugyanolyan környezetben zajlik az ülés) megtartása, mert egyfajta menetrendet ad a szakembernek. Időt hagy arra, hogy a páciens érzelmi világára felkészüljön, egyik páciens „nyelvéről” a másikéra váltson. Ez a külső menetrend megakadályozza, hogy elvesszen a saját vagy a paciense belső világában.

Ezek közül a legfontosabb az önismereti terápia / kiképző analízis, mert ha a terapeuta személyisége nem elég strapabíró, akkor meg vagyunk lőve.