Szerintetek mennyire van esélyem írással foglalkozni?

Szeretnék újságíró, vagy esetleg egy teljes regényt írni. A tanárom szerint lát bennem fantáziát, de én nem vagyok magabiztos. Így most ismeretlenek véleményére is szeretnék adni. Egy blogbejegyzésem.

The World of Zeros (A nullák világa)

Empátia

Te melyik oldalon állsz?

A pestisről azt hinnénk mára már nem létezik. Ugyan egyes helyeken még van, de teljesen más szemszögből figyelve talán csak alakot váltott. Felvette az önzőség fátylát és teljes erejével fertőzi a földet. Mára annyira önzővé váltak, hogy azt hiszik csak nekik vannak problémáik. Csakis az ő életük áll romokban. A romjaikra hullásakor a törmelékek végtelen porszemcséi belerepültek a szemeikbe és többé nem látnak tisztán. Örökre talán?

Azonnal eszembe jutnak a tornádó-, árvíz-, földrengéskárosultak. Elveszthették a házaikat, pénzüket, értékeiket, szeretteiket, házi kedvenceiket, emléktárgyaikat, akár a saját emlékeiket. Az élet rendje követeli hogy álljanak fel és építsék újra életüket az eltöredezett, de megmaradt darabokból. Valóban képesek talpra állni? Képesek boldogan, önsajnálat nélkül továbbélni? Anélkül hogy titkon mások sajnálatát várnák? Persze annyira büszkék hogy a segítséget szánalomnak látják.

Vannak azok az emberek, akiknek nem volt egyszerű életük, legtöbbjük a családi hátterükből fakadóan. Egy alkoholistaszülők gyermekeként sem lehetett egyszerű, főleg mikor már a gyomra annyira korgott és nézett bárgyún szüleire. Két pofon után még csak az ételre sem gondolt. Ez elég gyakori volt az 1900-as években az alsó rétegekben. Egyesek hasonlóvá váltak, mások megfogadták szüleikre nézve, hogy soha nem válnak olyanná. Megfogadták és betartották. Gyermekeikért élnek és lassan halnak meg az életsorán. A mindennapi küzdelem kiszívja belőlük az életet. Elkezdik utálni azokat, akiknek jobban megy a soruk. Gyakori kérdés „Miért pont mi?”.

A gyermekekre is átragad ez az álnok érzet. Amikor megdolgozott azért, hogy bekerüljön egy elit iskolába és ott szembesülnie kell hogy nem a bekerülés volt az akadály, hanem a társadalmi színvonal tartása. Mert lássuk be a leggátlástalanabb, könyörtelen és őszinte a fiatal generáció. Ugyan Hamupipőkének is volt lehetősége az előkelőségek között tivornyázni. De mikor éjfélt ütött az óra menekülnie kellett neki is, hisz ha az elegancia képviselői meglátták volna igazi valóját az eddigi apró győzelmei mind elpusztultak volna. Ezért a kis hamis királylányunk is apránként, de meggyűlöli megvető társait. Talán szüleivel is szembe fordul és szemrehányást tesz, hogy miért csak ennyire telik nekik. Neki miért nincsen 25.000 Ft-os cipői és még drágább ruhái? Ő miért érdemli meg, és akiknek ez mind megadatott. Ők miért? És ezekkel a kérdésekkel néz rájuk minden nap. „Azok a mocskos gazdagok folyton problémáznak. Csak panaszkodnak és panaszkodnak. Sírnak mert anyuci vagy apuci nem vette meg az új iPhone-t vagy egy másik Vadonatújat. Fogalmuk sincs róla milyen a való élet!”. – És no lám, máris ki vet meg kit?

Valóban az a problémájuk, hogy nem kapták meg a havi aranyat? Az ő életük annyira fényes és ámulatba ejtő. Igen valóban. És miért csábító az, hogy a barátaik akkor állnak mellettük, ha tudnak nekik adni valami olyat amihez az ő köreik kevesek. Ha a szüleik egyedül hagyják akár hetekre egy-egy üzleti út miatt. Bármit is műveljenek, a figyelmük sosem akad meg rajtuk. Csak akkor veszik őket észre, ha már megvető szemek pillantásai zúzzák a hírnevet miattuk. Miért jó ha nem kapnak mást csak megvetést azoktól akiktől szeretetet, figyelmet, megértést, törődést várnak. Legbelül ők nem tervezői remekekre várnak, hanem pizzát enni vacsorára azokkal akiktől várják a sajnos lehetetlent.

Csalódás, kár mindenkit ér, de miért hisszük azt hogy a sajátunk akkora? Ami bárkién túl tesz? Heves vitákba bonyolódva már szánalmasan próbáljuk azt bizonygatni azt hogy a mi helyzetünk rosszabb mint a vitapartneré. Hogy az ő problémája nem lehet monumentális, csakis a miénk. Mert önzőek vagyunk, azt kívánjuk belül hogy sajnáljanak minket. Szegény mi…. Szegény mi, hogy milyen mélyre vagyunk képesek süllyedni, mennyire tudunk rothadni. Miközben önsajnálatunkat fejezzük ki, az elménkben lévő sötét szobában a falakat kaparva és őrjöngve segítségért kiabálunk. Bármennyire hihetetlen, sokaknak van segítségre szüksége. Ezeket nem látjuk be, sem másokkal szemben, sem önmagunkkal szmeben. Annyira büszkék és gyengék vagyunk, hogy a konkrét szót sosem mondanánk ki: Segíts!